Belefásultam, elegem van, nem bírom tovább… Mostantól nem randizom. Nem akarok hétről-hétre újabb emberekkel találkozni, nem akarok több futó ismerőst, új arcokat, akik pár óráig, napig elszórakoztatnak, de aztán mindkettőnk részéről feledésbe merül a másik énje. Elegem van a megszervezett, de mégis rutinszerű találkozásokból, a kötelező kérdéskörökből, amelyeket egymással végigfuttatunk, a furcsa „vajon tetszeni fog-e és én tetszeni fogok-e neki” érzésből, a másiktól megszabadulni vágyás gyötrelmes hangulatától, a feleslegesen elpocsékolt percekből, a lehetséges folytatás kétségéből.

Spontaneitásra vágyom, hogy csak úgy megpillantsuk egymást az utcán, kávézóban, piacon és szóba elegyedjünk, hogy egy régi ismerőssel fűzzük szorosabbra barátságunk szálait egy közösen töltött éjszaka során, hogy a baráti társaságunkba újonnan belecsöppenő egyedet ismerhessem meg lépésről-lépésre a randizásra készülődés elmaradhatatlan izgalma nélkül.

Páncélt növesztek és felétek fordítom, ha eddig nem ismertük meg egymást most egy darabig nem is fogjuk. Lehet, hogy csak a téli depresszió folyományaként bekövetkező átmeneti állapot ez és a tavasz beköszöntével hormonjaim majd újra igénylik a váratlant és ismeretlent, de egyelőre nem kívánok változtatni fenti álláspontomon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.