Mikor tavaly „kedvezményes mikrodermabráziós kezelés” gyanánt véresre smirglizték a bőrömet egy sötét józsefvárosi bérházban, elhatároztam, hogy soha többet nem vásárolok gyanús kuponokat, bármekkora akcióval is kecsegtessenek. Annak előtte már befürödtem a kazahsztáni fogorvosokkal, az egy napot késő pizzafutárral és a végleges szőrtelenítéssel, ahol pont nálam purcant ki a gép és nem is vették a fáradságot, hogy megjavítsák.

Eszem ágában sem lett volna újabb hihetetlenül kedvező árú szolgáltatást igénybe venni, ha nem kapom ajándékba azt a dús hajkoronát ígérő lézeres hajnövesztő kezelést. Ez talán valami célzás volt, hé? Mindegy, gondoltam nem hagyom kárba veszni, így vonakodva bár, de belevágtam. Mondjuk gyanakodhattam volna, mikor alig találtam meg magát a „szépségszalont”, mert kétszer is elsétáltam a jellegtelen pinceajtó előtt. Bandukoltam volna inkább tovább, mert a belbecs sem volt túl megnyerő. „Éppen egy másik kezelés folyik a helyiségben, de be tudsz ülni mellé, ha nem zavar.” magyarra lefordítva: "Túl sok balekot paliztunk be a kamukuponnal, ezért most kis tömeg alakult ki."

Gyorsan túl akartam lenni az egészen, úgyhogy az se érdekelt volna, ha az Oktogon közepén buzerálják a hajamat, csak tűnhessek már innen el. A - kissé eufemisztikusan elnevezett - hajdzsungelben azonban, az esőerdőt imitáló kókadt fikusz mellett kellemes meglepetés fogadott. Az aprócska, sötét és levegőtlen helyiségtől először megrémültem, a szemem is nehezen szokott hozzá a homályhoz, de a szoba túloldalán egy roppant kívánatos úriember körvonalai rajzolódtak ki. Sajnos a fején egy hatalmas pirosan világító hegesztőmaszknak tűnő valami terpeszkedett, de széles válla, bicepszén feszülő pólója és a rövidnadrágból kikandikáló szexi lábszára, melyen egy villám tetoválás volt, rögtön odébb terelte a figyelmemet.

"A fiatalember nemsokára végez, nem fogja Önt zavarni." - mondta enerváltan a hölgy, engem pedig cseppet sem zavart, hogy még percekig kell bámulnom ezt a látványt. Az annál inkább, amit velem műveltek. Egy abroncsos sisakot húzott a fejembe, ami nemcsak, hogy valami lézernek nevezett fénypöszmét bocsátott ki magából, de még folyamatosan rezgett is. A szépítész 15 percre állította a kínzást én pedig már egy perc után úgy éreztem, hogy az agyam menthetetlenül elvált a koponyámtól és most bent ficánkol ide-oda a rezgésektől. 

A küldetés: szóba elegyedni ezzel a tesztoszteronbombával, ha már úgyis így összezártak minket. Sietnem kellett, hiszen mindjárt végez, ezért a legalapvetőbbel próbálkoztam. "Szintén hajnövesztés?" - mikor kimondtam, tudtam, hogy végtelenül ostoba kérdés volt, mivel az egész arcát beborította a maszk, az se biztos, hogy hallotta-e igazán. 

"Nem!" - juhéjj, mégsincs betömve a füle, bár a lakonikus válaszból úgy tűnt, nem akaródzik nagyon beszélgetni. Oké, nem erőltetem. Pár másodperces csend következett, amely éppen addig tartott, hogy még ne váljon roppant kínossá.

"Ez valami újfajta ránctalanítás." - juhéjj, mégis van kedve beszélgetni, most nem szabad elbénáznom.

"Pedig nem hiszem, hogy szükséged lenne rá." - minél inkább próbálok értelmes beszélgetést kezdeményezni, annál bugyutább mondatok hagyják el a szám. Hát honnan a lópikulából tudnám, hogy mennyire ráncos a feje? Attól, hogy feszülnek az izmai, még ülhet ott akár egy shar pei is.

Meglepődtem, hogy erre a sületlenségre egyáltalán válaszolt, sőt pár perc alatt olyan kellemes kis beszélgetés kerekedett köztünk, a bosszantó ráncokról, a legigényesebb konditermekről és a kihagyhatatlan ruhaleértékelésekről, hogy látatlanul is, de teljesen belehabarodtam álarcos barátunkba.

Éppen azon törten a fejem, hogyan ugrasszam ki a nyulat a bokorból, mert szinte biztos voltam benne, hogy azokkal a hatalmas tenyereivel nem női ciciket simogat, mikor hirtelen minden elsötétült, vörösen izzó maszkja kialudt, rezgő koronám még mocorgott kicsit, majd leállt. Káromkodás, ajtónyikorgás, hatalmas puffanás, újabb káromkodás. "Manyika, mondtam már, hogy ne kössön rá egyszerre ennyi vendéget a hálózatra, nem bírja a villanyóra." A pár perces koromsötét közjáték után hirtelen visszajött az áram, azonban pajtikám nyomtalanul eltűnt. Biztos lejárt a kezelése, de azért reménykedve néztem szét, nem hagyta-e itt a telefonszámát vagy valami jelet, hogy ismét rátaláljak. Kisiettem a szalonból, azonban az utcán sem volt nyoma, Csalódott indulatomban észre se vettem, hogy a hajserkentő sapesszal futottam ki, szóval most a fél szalon engem üldözött. Kínosan elmagyaráztam, hogy nem lenyúlni akartam, hanem... mindegy is...  Búslakodva a Nyugati felé vettem az irányt, volt még egy sütikuponom. Tudom, egyszer úgyis belé fogok botlani csak keresnem kell az izmos, villám-tetkós, feltűnően sima arcú fiúkat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.