Éjfél után már nem igazán jártak a környékemen a villamosok, meg úgy általában semmi, ezért a kis mellékutcákon sétáltam hazafelé. Az év legforróbb napja lehetett, én legalábbis így éreztem, a pesti aszfalt ontotta magából a fülledtséget. Alig pár méterre jártam a körúttól, gondolataimba merülve, mikor egyik háznál a látóterem perifériáján szokatlan dologra lettem figyelmes. A lábaim vittek volna tovább, hisz rettentő fáradt voltam, azonban elmém lassan elkezdte értelmezni a látottakat és a sarkon hirtelen megtorpantam. Pár másodpercig hezitáltam, hogy visszamenjek-e, de végül a kíváncsiság győzedelmeskedett az álmosság felett és megfordultam, hogy jobban szemügyre vegyem a helyzetet. 

A házhoz közeledve, a földszinti ablakból már hallottam a halk pisszegést, a hang irányába fordulva sejtésem beigazolódott, először csak egy csupasz lábat vettem észre szemmagasságban, amint a párkányon áll, majd feljebb tekintve – legnagyobb meglepetésemre - elém tárult egy huszonéves vékony fiú teljesen meztelen teste. A szemérmesnek egyáltalán nem nevezhető fiatalember az ablakkeret felső részébe kapaszkodva, hátsó fertályát az utca felé fordítva hívogatta a kiszemelt sétálóközönséget: „Please, fuck me!”.

Egyszerűen lenyűgözött a látvány, no nem a fiatalember, aki kétségtelenül csinos volt, de egyáltalán nem az esetem, vonzóvá inkább csak a helyzet tette. Az a pimasz bátorság, ahogy az ismerkedő oldalak és társkereső appok korában ő még mindig ilyen hagyományos módon igyekszik partnert találni, ámulatba ejtett. Gyertek, itt vagyok! Tessék, vigyetek! Nem árult zsákbamacskát, az érdeklődő alaposan szemügyre vehette a kínálatot és dönthetett, hogy igényli-e a szolgáltatást. "Wanna come in?" - szólt a kedves invitálás és meg is fordult, hogy ne csak hátulról lássam, játékosan elkezdett "helikopterezni". Parancsolj, kedves érdeklődő, íme a portéka!

Legszívesebben csak beszélgettem volna vele. Honnan jött Budapestre? Mivel foglalkozik, mikor nem az ablakban kéjeleg? Viszont, amikor ezt csinálja, gyakran összejön-e valami? Nem érte-e atrocitás? És így tovább... De úgy véltem, neki esze ágában sincs cseverészni. Kiejtése alapján olasznak tűnt, közel vannak az egyetemek, biztos Erasmusos diák, aki többedmagával bérel egy lakást és kihasználja az utcai szobája adottságait. Vajon otthonról hozta ezt a szokást? Fülledt nyári estéken turistákat és talján csődöröket csalogat? Vagy itt jött meg a kedve hozzá?

Egy dalolászó részeg banda tűnt fel a sarkon, úgyhogy jobbnak láttam tovább állni, rámosolyogtam és integettem, ő picit csalódott volt. Megannyi kérdésem válasz nélkül maradt.

Bizonyára nem ismerte a történetet, de a tőle pár utcányira lévő Horváth Mihály tér egyik házának félemeletén lakó kurva is az ablakából kikönyökölve szerezte a harmincas években kuncsaftjait. Neki bevált. Reméltem, hogy a fiatalember is sok élménnyel gazdagodik budapesti tartózkodása alatt.

Pár nap múlva szintén arra vezetett utam az éjszaka közepén, persze nem véletlenül, újra meg akartam győződni erről a hihetetlen jelenségről. Még oda se értem az ablakához, de már láttam, hogy fejét kidugva mosolyog rám, valami azonban furcsa volt. "Ciao!" kiáltotta vidáman "Wanna join?". Ekkor vettem észre, hogy a nyitott ablakban könyöklő, pőre srác mögött ütemesen mozog egy szintén csupasz úriember. No, úgy látszik van kapás. Riadtan körbe néztem, nem látja-e senki, de ez nyilvánvalóan csak engem zavart volna, őket egyáltalán nem feszélyezte. Kedvesen biccentettem és mentem tovább, halk nyögéseit visszhangozták a házfalak.

Ha arrafelé sétálok, rápillantok az ablakra, de mostanában mindig lehúzott redőnyt látok. Biztos már egy másik városban terjeszti a boldogságot.

A savanyú utóillatot még sokáig keringette a légkondi. Remélem legalább tíz évig megint nem találkozunk.

Mikor tavaly „kedvezményes mikrodermabráziós kezelés” gyanánt véresre smirglizték a bőrömet egy sötét józsefvárosi bérházban, elhatároztam, hogy soha többet nem vásárolok gyanús kuponokat, bármekkora akcióval is kecsegtessenek. Annak előtte már befürödtem a kazahsztáni fogorvosokkal, az egy napot késő pizzafutárral és a végleges szőrtelenítéssel, ahol pont nálam purcant ki a gép és nem is vették a fáradságot, hogy megjavítsák.

Eszem ágában sem lett volna újabb hihetetlenül kedvező árú szolgáltatást igénybe venni, ha nem kapom ajándékba azt a dús hajkoronát ígérő lézeres hajnövesztő kezelést. Ez talán valami célzás volt, hé? Mindegy, gondoltam nem hagyom kárba veszni, így vonakodva bár, de belevágtam. Mondjuk gyanakodhattam volna, mikor alig találtam meg magát a „szépségszalont”, mert kétszer is elsétáltam a jellegtelen pinceajtó előtt. Bandukoltam volna inkább tovább, mert a belbecs sem volt túl megnyerő. „Éppen egy másik kezelés folyik a helyiségben, de be tudsz ülni mellé, ha nem zavar.” magyarra lefordítva: "Túl sok balekot paliztunk be a kamukuponnal, ezért most kis tömeg alakult ki."

Gyorsan túl akartam lenni az egészen, úgyhogy az se érdekelt volna, ha az Oktogon közepén buzerálják a hajamat, csak tűnhessek már innen el. A - kissé eufemisztikusan elnevezett - hajdzsungelben azonban, az esőerdőt imitáló kókadt fikusz mellett kellemes meglepetés fogadott. Az aprócska, sötét és levegőtlen helyiségtől először megrémültem, a szemem is nehezen szokott hozzá a homályhoz, de a szoba túloldalán egy roppant kívánatos úriember körvonalai rajzolódtak ki. Sajnos a fején egy hatalmas pirosan világító hegesztőmaszknak tűnő valami terpeszkedett, de széles válla, bicepszén feszülő pólója és a rövidnadrágból kikandikáló szexi lábszára, melyen egy villám tetoválás volt, rögtön odébb terelte a figyelmemet.

"A fiatalember nemsokára végez, nem fogja Önt zavarni." - mondta enerváltan a hölgy, engem pedig cseppet sem zavart, hogy még percekig kell bámulnom ezt a látványt. Az annál inkább, amit velem műveltek. Egy abroncsos sisakot húzott a fejembe, ami nemcsak, hogy valami lézernek nevezett fénypöszmét bocsátott ki magából, de még folyamatosan rezgett is. A szépítész 15 percre állította a kínzást én pedig már egy perc után úgy éreztem, hogy az agyam menthetetlenül elvált a koponyámtól és most bent ficánkol ide-oda a rezgésektől. 

A küldetés: szóba elegyedni ezzel a tesztoszteronbombával, ha már úgyis így összezártak minket. Sietnem kellett, hiszen mindjárt végez, ezért a legalapvetőbbel próbálkoztam. "Szintén hajnövesztés?" - mikor kimondtam, tudtam, hogy végtelenül ostoba kérdés volt, mivel az egész arcát beborította a maszk, az se biztos, hogy hallotta-e igazán. 

"Nem!" - juhéjj, mégsincs betömve a füle, bár a lakonikus válaszból úgy tűnt, nem akaródzik nagyon beszélgetni. Oké, nem erőltetem. Pár másodperces csend következett, amely éppen addig tartott, hogy még ne váljon roppant kínossá.

"Ez valami újfajta ránctalanítás." - juhéjj, mégis van kedve beszélgetni, most nem szabad elbénáznom.

"Pedig nem hiszem, hogy szükséged lenne rá." - minél inkább próbálok értelmes beszélgetést kezdeményezni, annál bugyutább mondatok hagyják el a szám. Hát honnan a lópikulából tudnám, hogy mennyire ráncos a feje? Attól, hogy feszülnek az izmai, még ülhet ott akár egy shar pei is.

Meglepődtem, hogy erre a sületlenségre egyáltalán válaszolt, sőt pár perc alatt olyan kellemes kis beszélgetés kerekedett köztünk, a bosszantó ráncokról, a legigényesebb konditermekről és a kihagyhatatlan ruhaleértékelésekről, hogy látatlanul is, de teljesen belehabarodtam álarcos barátunkba.

Éppen azon törten a fejem, hogyan ugrasszam ki a nyulat a bokorból, mert szinte biztos voltam benne, hogy azokkal a hatalmas tenyereivel nem női ciciket simogat, mikor hirtelen minden elsötétült, vörösen izzó maszkja kialudt, rezgő koronám még mocorgott kicsit, majd leállt. Káromkodás, ajtónyikorgás, hatalmas puffanás, újabb káromkodás. "Manyika, mondtam már, hogy ne kössön rá egyszerre ennyi vendéget a hálózatra, nem bírja a villanyóra." A pár perces koromsötét közjáték után hirtelen visszajött az áram, azonban pajtikám nyomtalanul eltűnt. Biztos lejárt a kezelése, de azért reménykedve néztem szét, nem hagyta-e itt a telefonszámát vagy valami jelet, hogy ismét rátaláljak. Kisiettem a szalonból, azonban az utcán sem volt nyoma, Csalódott indulatomban észre se vettem, hogy a hajserkentő sapesszal futottam ki, szóval most a fél szalon engem üldözött. Kínosan elmagyaráztam, hogy nem lenyúlni akartam, hanem... mindegy is...  Búslakodva a Nyugati felé vettem az irányt, volt még egy sütikuponom. Tudom, egyszer úgyis belé fogok botlani csak keresnem kell az izmos, villám-tetkós, feltűnően sima arcú fiúkat.

Hát igen, ismerős ugye, amikor állsz a házibuliban egy sötét sarokban és sóvárogva nézegeted az nyálcsorgatóan kívánatos srácokat, de nincs elég merszed hozzájuk közeledni, hiszen úgyis lepattintatnának?

DE ENNEK VÉGE!

Mostantól bármelyik alfahímet, álomcsődört, coverboyt megkaphatod, ehhez nem kell mást tenned, mint lépésről lépésre követni az itt leírt instrukciókat és hétről-hétre, sőt akár napról-napra újabb nagyvad trófeájával gazdagodhatsz. Figyelem, már előre szólok, ahhoz, hogy ezt meg tudd valósítani rezzenéstelen arccal tudni kell hazudni. Ha erre képtelen vagy, akkor ne is olvass tovább, érd be inkább ezzel. Lúzer.

Akiknek viszont ez nem okoz gondot, a következő a teendő.

1. Elkezdesz szervezni egy gruppenpartit egy újonnan létrehozott profillal valamelyik társkereső vagy közösségi oldalon, de akár chaten is. A jó pasikban túltengenek a nemi hormonok, szóval biztos vevők lesznek az ilyesmire. Vesd be a legvadabb fantáziádat, nézz meg pár tematikus pornót, írd le részletesen mi vár majd azokra a szerencsés kiválasztottakra, akik bebocsátást nyernek erre a féktelen bacchanáliára. Limitáld esetleg a bebocsátandók számát, úgy nagyobb lesz az érdeklődés. Keress random képeket „magadról” a neten, amire tuti ráharapnak.
2. Mikor már finisébe érne a szervezés és közeledne a várva várt esemény, a felajzott jelentkezők hada pedig ott tolong a várólistádon, nos ekkor jön a némiképp bonyolultabb koordinációs tevékenység. Az alanyokat külön időpontra (pl. óránként, kétóránként) vagy akár külön napra hívd el egy olyan házhoz, ami közel van a lakásodhoz. Előtte gondosan tanulmányozd a ház kapucsengőjét és a meghívottaknak egy olyan nevet mondj, aki még véletlenül sem szerepel a lakók közt.
3. A tettre kész srác (hacsak nem ő is olyan kamugép, mint te) a megbeszélt időpontra odajön majd a házhoz, és tanácstalanul keresi a csengőt (telefonszámot ne adj nekik, vagy ha adsz, az a Szent Teréz Plébánián csengjen). Mikor már teljesen kétségbeesik, felbukkansz te és szintén elkeseredetten keresed a nevet. Próbálj valahogy beszédbe elegyedni vele és tedd nyilvánvalóvá, hogy te is ide jöttél. Ehhez először elég egy alapos végigmérés tetőtől-talpig, ekkor már sejteni fogja, hogy mi a helyzet nálad, majd süss el valami olyasmit, hogy „na úgy látszik minket jól átvertek” vagy „csak nem te is a társas összejövetelre jöttél?” stb. Lehetőleg ne bénázd el, próbálj minél hitelesebb lenni, érdemes otthon tükör előtt vagy a kutyáddal gyakorolni.
4. Optimális esetben, ha nem hagy alapból faképnél, kedélyes szóváltás alakul ki köztetek, és most jön a legkritikusabb része a vad elejtésének, ha ezen a ponton elcseszed, akkor megint marad a pornó estére. Szóval, előhozakodsz azzal, hogy itt laksz egy köpésnyire és ha van kedve, felugorhattok hozzád. Nagy valószínűséggel lesz kedve, egyrészt, mivel már napok óta ezt a tivornyát várta, biztos majd’ szétrobban, másrészt, ahogy egyszer egy barátom találóan megfogalmazta „Tüzet oltani a moslék is jó…” Az már rajtad múlik, hogy mit zsonglőrködsz a paplan alatt, de a lényeg, hogy ÁGYBA VITTÉL EGY JÓ PASIT!

Ha elég ügyesen szervezed a dolgokat, a fenti metódust követve akár naponta mással bújhatsz ágyba, viszont a végtelenségig nem folytathatod, a jó pasik ugyanis többnyire jó pasikkal haverkodnak, tehát (hacsak nem szégyellik egymásnak elmesélni a ramatyul sikerült estét, ami könnyen meglehet) a sztori hamar körbeér és ne csodálkozz, ha egyik alkalommal majd nyolcan várnak rád és jól elagyabugyálnak. Az ilyen sérülésekért, maradandó egészségkárosodásokért, ruházatban bekövetkezett károkért a Langyirandi blog mindennemű felelősségét kizárja.

Úgy négy körül feküdhettem le és pokolian másnapos voltam, de alapelvem, hogy randit nem mondok le, szóval nagy nehezen összevakartam szétázott testem cafatjait és próbáltam embert formálni magamból. „Ruccanjunk ki valahova ebben a csodás időben!” Javasolta még tegnap este utolsó üzenetében Dezső , akire már csak azért is kíváncsi voltam, mert soha nem találkoztam még egyetlen Dezsővel sem,  én pedig lelkesen rábólintottam ötletére, nem sejtve még akkor, hogyan végződik az éjszaka. Már a villamost majdnem összehánytam, akkor pedig még jobban kétségbeestem, mikor megláttam, hogy egy vadiúj Lancia Delta mellől integet boldogan. Elképzeltem, hogy fog mutatni a vajszínű bőrhuzaton a reggel hamarjában elfogyasztott krinolin.

Az úti cél: Szentendre. Kevés ennél elcsépeltebb kirándulóhelyet tudnék mondani, de persze első randin még nem szabad kísérletezni, maradjunk a bevált kliséknél. Nem mintha állapotom lehetővé tette volna a kétirányú kommunikációt, de egy idő után azt vettem észre, hogy szinte csak ő beszél és sohasem kérdez. Alig bírtam félbeszakítani, hogy – a körülményeimhez képest – elmés megjegyzéseket tegyek, valamint próbáljam kicsit magam felé terelni a társalgást, merthogy egymás megismeréséről szól ez vagy mi?

A Duna parti séta közben elmesélte gyerekkori frusztrációit, a giccses ajándékboltban már a nyílsebesen felfelé ívelő karrierje volt a téma, az ebédnél pedig már az, hogy mennyire nem érti a melegeket mostanában. Hát, én segítenék megérteni, ha hagynál végre szóhoz jutni. Viszont nagyvonalú volt és ő állta a cechet az étteremben. Kis pirospont. Hazafelé persze folyamatosan azon agyaltam, hogy mivel rázzam majd le, miközben ő azon dilemmázott, hogy ha megtehetné, egyszer biztos végigvonatozna Moszkvától Pekingig a Transszibériai-Expresszen, csak mennyi könyvet vigyen magával, hogy ne unja az utat.

Pedzegette, hogy esetleg ugorjak fel hozzá borozgatni , viszont a „bor” szó az éppen aktuális állapotomban inkább undort váltott ki belőlem, és egyébként is jobbnak láttam, ha azon nyomban hazafelé veszem az irányt és nyugovóra térek. Ahogy öregszem, egyre nehezebben viselem az alkohol-fogyasztást, mi lesz tíz év múlva? Egy hétig tart majd a józanodás?

Vasárnap dél körül, mire sikerült végre visszatérnem régi önmagamhoz, mintegy nyolc nem fogadott hívás borította be a telefonom kijelzőjét. Tegnapi szórakoztató randipartnerem esedezett egy újabb alkalomért, azonban én annál kevésbé rajongtam az ötletéért. Volt egy sms-sablonom, amit ilyenkor előszeretettel alkalmaztam, ebben  szigorúan 160 karakterben, de mégis kíméletesen tudtam bárkinek a tudtára adni, hogy „ennyi”, persze néha szükség volt némi individualizálásra, hogy úgy érezze, komolyan bánom a dolgot. Olyan ez, mint amikor egy állásinterjú után megkapod a „köszönjük jelentkezését, ezúttal sajnos nem Önt választottuk, de adatbázisunkban rögzítjük a személyes adatait és amint a jövőben bármilyen Önnek megfelelő pozíció megüresedik nálunk, értesítjük” tartalmú levelet. A büdös életben nem fognak többet keresni, de mégis sokkal gálánsabb, mint szó nélkül eltűnni a balfenéken.

Szóval alanyunk is megkapta kedves kis üzenetemet és szerencsére nem válaszolt. Eltelt mintegy két nap és már azok az emlékek is kezdtek szertefoszlani vele kapcsolatban, amik még eddig agytekervényeim rejtett zugaiban bujkáltak, mikor egy furcsa e-mail tévedt postafiókomba., melyet a hitelesség érdekében szó szerint idézek:

„Kedves [langyi]!

Ezúton tájékoztatlak, hogy a Kótyagos Tehén Étteremben elfogyasztott ebéd rád eső része 2400 Ft volt, borravalóval együtt. Kérlek, hogy az összeget szíveskedj átutalni a ……….. Banknál vezetett ……………………………. bankszámlaszámra.

Köszönöm!”

Az első sokk után majdnem azon nyomban utaltam volna át a lóvét a közlemény rovatba biggyesztett pár keresetlen szó kíséretében, de végül úgy döntöttem várok pár évet, hogy elévüljön a követelés.

Kezdjük egy pálinkával, nem, inkább kettővel, akkor talán elviselhetőbb lesz az este. Havonta egyszer elhozom az asszonyt étterembe, egyrészt nem kell azt a moslékot enni, amit otthon összegányol, másrészt így legalább letudom a szexet. A kulináris élvezet legalább olyan kielégülést nyújt, mint egy orgazmus – ezt próbálom tudatosítani benne. Ebben a korban, huszonöt év házasság után már ne akarjon kufircolni. Már nem is emlékszem mikor láttam utoljára meztelenül. De talán jobb is így, hihetetlenül megcsúnyult, pont olyan lett, mint az anyósom, mondjuk ezt sejthettem volna, amikor elvettem. Unom, kimondhatatlanul unom már őt, de ahhoz viszont túl lusta vagyok, hogy kilépjek ebből az egészből. Mindegy, rendeljünk, persze, majd desszertet is kapsz, hizlald csak a segged. Szerencsére már kezd hatni a pálesz.

Miközben várunk a levesre, a szomszéd asztalokat pásztázom. Kicsit távolabb észreveszem Kaposi Ferkót. Atyaúristen! Alig ismertem rá, hát ez egy vénember, pedig pont velem egyidős. Mondjuk tény, hogy legalább tíz éve nem láttam. Pedig mennyit lógtunk a suliból. Sülve-főve együtt voltunk. Emlékszem, egyszer kimentünk a patak partjára valamikor május végén, hatalmas szénaboglyák voltak sorban, akkorák, hogy ha rámásztál, nem látta lentről senki, hogy ott vagy. Kitalálta, hogy napozzunk meztelenül, jó kis mókának tűnt, belementem. Ott feküdt mellettem teljesen pucéran és én nem tudtam levenni róla a szemem. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg, ő pedig nem ellenkezett. Érdekes volt. És izgalmas. Idővel aztán más dolgokat is felfedeztünk együtt, egymáson, egymásban. Aztán jött a gimnázium, ő a városba ment én pedig a másik megyébe, koleszba. Hébe-hóba még azért találkoztunk, de egyre jobban eltávolodtunk. Rémes, hogy megöregedett. Viszont a felesége egész jó bőr, bár lehet, hogy itt kurvázik, az asszony meg otthon gubbaszt a tévé előtt.

Nejem a leves után ismét belekezdett a „mikor nősül már végre meg a fiunk” kezdetű nótába. Istenem, de unom már ezt az egészet. Majd hülye lennék megmondani neki, hogy mi a szitu, biztos kikészülne. Trükkös volt amúgy a srác, a szekrény aljára, egy tasakba ragasztva tartotta a homo pornó újságjait. Persze arról nem tudott, hogy mikor egérfogót raktam a szobájába, véletlenül beleakadtam a cuccba. Na meg azok a ruhák, amikben jár, nem hiszem el, hogy az anyjának nem esik le. De még nem akarom elmondani neki, azt is csak én hallgatnám, hogy biztos miattam van, az én génjeimben, mert a nagynéném is leszbikus volt. Ki is megyek a klotyóra, amíg megjön a pizzám, legalább addig sem papol nekem.

Ezzel a hülye prosztatával is kellene már valamit csinálni, de ahhoz is lusta vagyok, inkább szenvedek. Míg kínok közepette próbálok kipréselni magamból valamit, egy fickó beáll mellém a piszoárhoz, rápillantok, Ferkó az. Ő is szöszmötöl, biztos hasonló panaszokkal küzd. „Ne lesd a farkam, Ferkó!” – kiáltok rá, először halálra rémül, majd rám néz és röhögni kezd. Mondjuk, el tudtam volna képzelni meghittebb helyet is a találkozásra, de hát így alakult. Mikor olyasvalakivel futsz össze, akit már évek óta nem láttál, a kötelező hogyvagyok után egyszerűen kifogysz a témákból és csak bárgyún mosolyogsz. A nagy kínos csönd előtt még befejezem a beszélgetést, a hárpia már biztos aggódik, no nem miattam, hanem hogy nem ér haza mire kezdődik a Barátok közt. Jójó, majd igyunk meg valamikor valamit, szevasz Ferkókám.

Ahogy sétálok vissza az asztalhoz azon töröm a fejem, hogy vajon ő képben van-e, mi a helyzet a fiával? Mondjuk én is csak onnan tudom, hogy meglestem őket, amikor egy buli után hajnali négykor hazakísérte az én kölykömet és smároltak a kertkapuban. Örülnék neki, ha összejönnének. Ha már mi nem voltunk elég tökösek hozzá, legalább a fiaink teljesítsék be vágyainkat.

Marcello csak feküdt az ágyában és bámulta a plafont, kint sötét fellegek kezdték eluralni a horizontot, vihar közeledett az óceán felől. Egyáltalán nem volt kedve felkelni, sőt, tulajdonképpen a létezéshez sem volt kedve. Egy hete ünnepelte a negyvenedik születésnapját, igazat megvallva, sose volt egy bradpitt, inkább úgy jellemezném, kedves arca volt, de korántsem jóképű. És hát igen, az utóbbi években némi pocakot is eresztett. Öregnek, csúnyának és kövérnek érezte magát. Feltápászkodott az ágyból és egy darabig bámulta magát a tükörben: öreg volt, csúnya és kövér. Még fiatal korában feljárogatott egy idősebb fickóhoz, hogy keressen némi zsebpénzt és furcsának találta, hogy az egész lakásban csak a fürdőszoba falán volt egy tenyérnyi nagyságú, ütött-kopott tükör. Most már kezdte megérteni, miért. Még hónapokkal ezelőtt elhatározta, hogy a negyvenedik születésnapja után öngyilkos lesz, egy meleg férfi negyven felett már annyit ér, mint a lejárt zacskós tej. Talán még fogyasztható, de sokat ne várj tőle. Gondosan megtervezte az egész halálát, mivelhogy színházi rendező volt. Hajnalban kimegy az óceán partjára abban a tizenöt méteres uszállyal felszerelt szaténruhában, amit külön erre a célra varratott, besétál az hullámok közé és lassan elnyeli a mély, a felkelő nap első sugarai pedig megcsillannak majd a milliónyi kis flitteren. Benne lesz a híradóban, az tuti, még talán követői is akadnak, életműve csodálatos betetőzése lenne. Persze nem fullasztotta meg magát, túl gyáva volt hozzá. Gyáva, öreg, csúnya és kövér. Már két éve nem volt senkije. Vagyis ez így nem igaz, mert Floridában az ember mindig talál valakit, ha van elég pénze, de ezek a megvásárolt érzelmek már nem elégítették ki. Mikor nemrég kiszámolta, hogy annyit költött konzumfiúkra, amiből akár egy kisebb jachtot is vehetett volna, elhatározta, hogy felhagy ezzel. Azóta órákon át lógott esténként a társkereső oldalakon és férjet keresett magának. Időpocsékolás, tudta ő is, de magányos volt. Magányos, gyáva, öreg, csúnya és kövér.

Közben eleredt az eső, a szemközti parkban mintha egy óriás habcsókot látott volna ide-oda cikázni a fűben, aztán rájött, hogy egy menyasszony és bosszankodó fotósa igyekszik menedéket találni a vihar elől. A lúzer. Gondolta a gomolygó szürkeség majd szép kontrasztot alkot a hófehér ruhával. Miközben ezen kacagott, Marcello rájött mire van szüksége. Mindig is álmodott ilyesmiről, de sose mert belevágni. Egy esküvő kell neki, egy csodás menyegző, az végre kizökkentené ebből a rémes melankóliából. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe?

Felbuzdulva hirtelen jött ötletén lelkesen elkezdte szervezgetni leendő esküvőjét. Két napon át ki sem mozdult szűk apartmanjából, annyira elmerült boldogságittas gondolataiban és grandiózus terveiben, hogy azt a kisebbfajta hurrikánt is elmulasztotta, amelyik a város másik felét szinte a földdel tette egyenlővé. Egész nap az esküvői honlapokat bújta, már eltervezett mindent. Szilveszter napján fog megházasodni méghozzá Las Vegasban, meghívja az olasz barátait, meg a két unokaöccsét, akik tulajdonképpen egyedüli rokonai voltak és nem is tudták, hogy meleg, de kell ennél nagyszabásúbb coming out? Talált egy csodálatos szmokingot is, már csak egy dolog hiányzott: a férj. Ó igen, kellene hozzá egy férj is.

Böngészgette a telefonkönyvét, annyi idióta haverja van, valamelyiket biztos rá tudja venni. Nem kell semmi, csak kimondani a boldogító igent, na jó, talán még egy nászéjszaka, aztán megy mindenki a maga dolgára. Giovanninak már van az a suta barátja évek óta, Antonio túl konzervatív az ilyesmihez, na meg a bigott katolikus elveivel összeegyeztethetetlen lenne. Roberto jó fej és aranyos, de hogy mutatna a 140 kilójával a fotókon? Végül úgy döntött megkörnyékezi Lucát, a kis szicíliai srácot, aki néha meglátogatta őt toszkánai házában és feledhetetlen estéket töltöttek együtt számtalan üveg limoncello kíséretében. (Azt persze csak a nyájas olvasónak mondom, hogy a csóró Lucát inkább vonzotta a toszkán villa meg a teljes ellátás, mint Marcello bájai, de erről hősünk mit sem sejtett.) Nagy nehezen előkotorta a számát és már tárcsázta is. Lelkesedése egy cseppet alábbhagyott, amikor mintegy tíz percbe telt, mire elmagyarázta Lucának, hogy tulajdonképpen ki is ő, mivel a fiatalember egyáltalán nem is emlékezett rá. Miután nagy nehezen ezen túl voltak – bár Luca hanghordozása továbbra sem győzte meg arról, hogy képben van – előhozakodott fantasztikus ötletével. A srác először meg sem tudott mukkanni. Van az az érzés, amikor megnyerjük a lottófőnyereményt, na benne pont ez játszódott le csak negatív előjellel. Marcellot sem kellett azonban félteni, mégiscsak a szövegeléséből élt, hosszas győzködés után végre Luca kötélnek állt, bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy tisztában volt vele: másképp nem fogja tudni lerázni leendő hitvesét. Most már semmi nem állíthatta meg, elkezdett szöszmötölni az apróságokon: meghívók, vacsora, szálloda, limuzin, virágok ésatöbbi. Holtfáradtan, de boldogan rogyott hajnalban az ágyába, hogy másnap folytathassa az előkészületeket.

Már csak egy hét volt az esküvőig, Luca és egy barátja aznap érkezett. Marcello majd’ szétrobbant a boldogságtól, rohant elé a repülőtérre és várta a római gép utasait. Nem látta sehol Lucát, azonban valaki közeledett felé. „Ki ez a rémes oroszlánfóka?” gondolta magában, miközben a zsírpárnák között kirajzolódtak Luca régről ismert vonásai. Szóhoz sem jutott, hiszen emlékeiben még az a hamvas szépség élt, ez pedig, hát hogy néz már ki! Az esküvőről így szó sem lehetett. Gyorsan elpakolta őket egy külvárosi szállodába, hogy még véletlenül se legyenek a közelében és vészforgatókönyvön kezdett agyalni. Szégyen vagy nem, azon nyomban feladott egy hirdetést, amiben részletesen ecsetelte miről is lenne szó. Ő lepődött meg a legjobban, mikor tucatnyian jelentkeztek. Rövid virtuális casting után kiválasztotta a még viszonylag legmegfelelőbbnek tűnő, legkevésbé elmebeteg srácot, Johnt. Aki persze a kontinens másik felén lakott, de most már mindegy, pénz nem számít. Az esküvőig még két nap maradt, negyvennyolc kritikus óra. Ez sem telt azonban esemény nélkül. Hóviharban a reptéren vesztegelő családtagok, John hirtelen hisztijei, utolsó pillanatban elszakad szmoking és a lefolyóba beszorult vadászgörény okoztak pár bosszús órát Marcellonak.

Kirobbanóan jókedvűen ébredt a nagy nap reggelén. Igen, olyan érzés volt, mint felkelni egy sikeres premier után, amikor a közönség állva tapsolta meg őt - az elmúlt időszakban, mióta elhatározta, hogy grúz operetteket adaptál monodrámává, sajnos nem igazán volt ilyesmiben része. Ha életünk valamilyen nagyobb eseményére készülünk, maga a várva várt alkalom, mintha egy perc alatt tovaröppenne. Így volt ez a heteken át tervezgetett esküvővel is. Las Vegas, szálloda, limuzin, Elvis Presley, Akarod-e, Igen, anyuka sír, tízezer fénykép, nagy zabálás, összehányt hotelszoba, búcsúzkodás a reptéren. Persze John is hazahúzott postafordultával, nem is látták többet egymást. Marcello ugyan nem számolta ki, de jelen sorok írója igen: magára az egész csinnadrattára annyi pénzt költött, hogy abból még egy yacht kijött volna. Szóval, konzumfiúk és esküvő helyett most akár két hajócska is díszeleghetne a kikötőjében, persze mihez kezdene velük?

Másnap Marcello csak feküdt az ágyában és bámulta a plafont. Egyáltalán nem volt kedve felkelni, sőt, tulajdonképpen a létezéshez sem volt kedve. Magányosnak, gyávának, öregnek, csúnyának és kövérnek érezte magát. Kinyitotta a szekrényt és elővette a szaténruhát.

Állandóan fényképeket csinál rólam, a leghülyébb helyzetekben.

Szereti nézni a tévét, amíg én elalszom.

Csokit dug az ágy alá, hogy éjjel nassolhasson belőle.

Imádja lenyúlni a pólóimat.

Reggel percekig kell könyörögni, hogy felkeljen.

Mindig helyrerak és megmondja a frankót.

Verhetetlenek vagyunk a közös főzésben.

Szorosan összebújva alszunk.

Minden percben hiányzik, amikor nincs velem.

Napról napra egyre több csodálatos közös élményünk lesz.

Hát ezért hagytam abba a blogot...

Szóval van ez a srác, már nem is emlékszem mikor jelölt be Facebookon, és biztos egy gyengeelméjű pillanatomban lehettem, amikor visszaigazoltam, merthogy nem szoktam ismeretlenekkel csak úgy virtuálisan összecimbizni, na de nem is ez a lényeg. Tehát van ez a csóka, aki magát [........] Péternek hívatja és nagy valószínűséggel minden kedvére való pasit bejelöl, mivel cirka 1200 ismerőst bespejzolt már magának, de kétlem, hogy ennek akár egy tizedét ismerné személyesen is.

Tulajdonképpen el is felejtettem, hogy ismerősök vagyunk, mígnem egyik nap az alábbi üzenet fogadott:

"Szia!

Vajon ki vagyok Én?
Szeretnéd látni egy napra, hogy nézhetek ki? Ki vagyok, akinek ismerősei száma több mint 1200 LMBT személy? Aki ingyen tud honlapot csinálni neked? Aki segít a melegeknek... Jelezd az ott leszel gombbal és május 9-én 1 napra felfedem magam fényképpel! Budapestieknek lehetőség is lesz valamire! Ez nem egy buli, hanem itt a facebookon zajlik, tehát ne talán ott leszelt nyomj :-) hisz ismerjük egymást, csak Te még Engem nem!"

Nem mondanám, hogy kifejezetten izgatott lettem, elég elcsépelt próbálkozásnak tűnt már az első üzenete alapján is. De persze a megadott napon akarva-akaratlanul belebotlottam a nagy csinnadrattával beharangozott képébe. Hát nem lepődtem meg, hiszen ő is az egyik úgynevezett "lejáratott arcok" kategóriába tartozik, akit már évek óta látok különböző ismerkedő oldalakon és úgy látszik utolsó reménysugárként a Facebook nyilvánosságát hívja segítségül, hogy megtalálja az igazit.

Felfedte tehát arcmását és ha valaki esetleg elmulasztotta volna, ezt tudatta is a nagyérdeművel:

"Sziasztok ismeretlen ismerősök!

Alekosz barátnőt keres a mai naptól, jó magam meg a párom. 1245 főből 45 jelezte, hogy kíváncsi rám. Kérem szépen fényképet töltöttem fel! A játék indul!"

Elképzelem, ahogy emberünk, a self-marketing koronázatlan királya ott gubbaszt egész nap a gépe előtt és várja a lájkoló jelentkezőket. A beharangozóban egy napot ígért, 24 órát adott magának, hogy megtalálja az igazit. Két nap múlva azonban az alábbi üzenet érkezett:

"Sziasztok Ismerőseim!

Csekkoljátok meg a profilom, mert ha szimpatikus vagyok és magányos budapesti aktív vagy, akkor válaszolok minden körülmények között!

:-) melegség a legfelsőbb szinteken :-)"

A napok csak teltek és múltak... A magányos, budapesti aktív fiúk nem tolongtak Péterünk kegyeiért.

"Még 2 hét és vége az Alekosz csajt keres műsornak, de 2 hét múlva én is leveszem a képem és csak a kiválasztott pasimnak lesz meg. Tessék jelentkezni a Péter pasit keres online eseményre :-)! Még senkivel nem jöttem össze, csak keresem az esélyeseket! :-)"

Kíváncsi lettem volna, hogy hány potenciális alannyal randizott eddig társkereső kampánya során barátunk, de az aktív álompasi csak nem jött el. Furcsamód az egy naposra tervezett akció már két hetesre duzzadt és a következő üzenet tanúsága szerint nem bizonyult igazán eredményesnek:

"Szia!

Csekkold meg a profilom, mert ha szimpatikus vagyok és magányos budapesti aktív vagy, akkor válaszolok minden körülmények között leveledre! Még nem találtam meg a herceget, fehér ló nem kell. De csak ígéretekkel van teli a padlás. Járjunk! Álljunk össze mint két kicsi LEGO?

:-) melegség a legfelsőbb szinteken :-)"

Kezdett kicsit izzadságszagúvá válni a dolog, nemdebár? Azóta eltelt még egy hét. Szánalmas barátunk képe továbbra is kint van. Úgy látszik, 1200 ismerős ide vagy oda, az igazi csak nincs közöttük. Talán elkönyvelhetjük ezt egy csekély kudarcnak.
 

Hétvégén elhatároztam, hogy nem megyek egy darabig bulizni, rájöttem ugyanis, hogy egyszerűen falra mászok a társaságtól és 1-1,5 óra után rendszerint el is menekülök. Hogy miért nem köt le a bagázs, azt illusztrálja ez a diagram, amely a Confetti parti közönségéről készült.

Megkívántam a mandarint. Gyorsan az üzlet felé vettem az irányt, már majdnem átvágtam a forgóvillán, mikor megláttam, hogy alig két méterre ott matat az akciós mandarinok között Peti (vagy Tomi vagy Gábor, ki emlékszik már rá?), akivel jó három hete randiztam először… és utoljára. Jellemző, hogy a leértékelt cuccot kajtatja, akkor is azt füllentette, hogy nincs nála a pénztárcája és én fizettem a limonádéját, majd érdekes módon amikor az ellenőrök jöttek a villamoson hirtelen előbukkant a rejtőzködő buksza. Visszafordultam, tettem egy kört a bevásárlóközpontban, majd elindultam újra, hogy megszerezzem, az áhított mandarint.

Még mindig ott szöszmötölt! Mindegy, bementem. Szerencsére nem nézett fel, amikor elsuhantam mellette és elbújtam a salátáspult mögött, elmélyülten tovább válogatott. Hogy lehet valaki ennyire töketlen? Ha az is percekig tart neki, hogy kibontson egy óvszert, akkor valószínűleg lekonyultam volna, mire rám kerül. Nézegettem a salátaválasztékot, gondoltam mandarin híján ráfanyalodok, de csak csoffadt uborkaszeletek és valami reszelt káposzta díszelgett ott. Eltökéltem, hogy enyém lesz a mandarin, akár az életem árán is!

Kicsit közelebb lopakodtam. Alma, körte. Nem volt esélyük, már minden ízlelőbimbóm ráizgult a zamatos mandarinokra. Mereven a tarkóját bámultam, állítólag ilyenkor hátra szoktak nézni az emberek, mert tudat alatt megérzik. De ő nem. Ebből is látszott milyen érzéketlen tuskó. Közben azon járt az eszem, vajon nyitva van-e még a srác az aluljáróban, aki télen-nyáron szexi mackónadrágban árulja a portékát. De mintha reggel nem őt láttam volna, hanem azt a tehén kolléganőjét. Közben emberünk elindult a mérleg felé. Én persze vele ellentétes irányba haladtam, továbbra is a polc rejtekében lapulva. Reméltem továbbmegy és végre én is odaférek, de nem. Csak azt csekkolta, megvan-e már az egy kiló és ment vissza tömködni a zacsiját.

Úgy láttam kiszúrta őt a biztonsági őr, meg persze engem is, ahogy két kókuszdió közül kémleltem az ipsét. Vélhetően mióta Bakács is lopott, minden jól öltözött férfi potenciális bolti tolvaj. Már éppen adtam volna fel a várakozást, mikor megláttam, hogy pont mögötte a polcon volt hálós mandarin. Nagy levegőt vettem és gyors lépésekkel megközelítettem az áhított gyümölcsöt, gondolkodás nélkül leemeltem a polcról, majd lendületesen tovább haladtam. A kabátom széle súrolta a lábát, de észre sem vette.

A pénztárnál persze kiderült, hogy százötven forinttal többe került, de mindegy, majd a limonádé mellett ezt is annak a smucig zsidónak a számlájára írom. Mikor diadalittasan elhagytam a boltot, ez a lúzer még mindig ott babrált. Remélem savanyú lesz, sok maggal!

Egy barátom barátja, akivel soha életemben még csak nem is találkoztam megkért, hogy fussam át egy-két szerződését.

21.05

Szia [Langyi]!

Itt vannak a szerződések. Szerintem nincs benne semmi katasztrófa, nomeg amúgy sincs választásom. Azért fusd át légyszi.

Köszönöm a segítséget!

Gergő

21.38

Szia Gergő!

Átnéztem, szerintem minden oké, meg egyébként sem mennének bele más feltételekbe.

[Langyi]

21.40

Rendben 

Nagyon köszönöm a segítséget, mivel tartozom?

21.42

Ugyan, semmivel... 

21.47

Hm, pedig azt hittem, legalább egy randit kérsz cserébe, de ha nem hát nem :D

21.58

Szóval Te így szoktad a tanácsadásokat honorálni? :) szép...

22.01

Jójó, nem erőltetem.

22.11

Ok.

22.12

Összefutni sincs kedved?

22.15

De hát nem is ismersz.

22.16

Épp azért… [Közös ismerős] azt mondta jó pasi vagy :)

22.30

Most elég elfoglalt vagyok.

22.31

És egy gyors szex esetleg? A Ferenc körútnál lakom.

22.34

Micsoda????

22.35

Tudok menni én is hozzád, ha sok a melód, felugrom, lerendezzük és hagylak dolgozni.

22.56

Hahó, miért nem válaszolsz?

23.02

Beképzelt pöcs vagy!

23.15

És holnap reggel esetleg?

23.59

Nem tudod mit hagysz ki, hülye fasz… nyugi, találok én magamnak valakit egy-kettőre.

01.15

Alszol már? Akkor ezt vegyem nem-nek?

Pár hete új munkahelyen kezdtem el dolgozni, egy négyszáz fős nagyüzemben. Napról napra elkezdtem lassan feltérképezni a magamfajtákat, mert hiszen, ha a statisztikai arányokat nézzük, akkor is legalább 35-40 fővel számolhatunk. Az alábbi bejegyzésben összefoglalom az eddigi eredményeimet.

Másfél éve költözött a városba, huszonegy éves volt és nem igazán tudott mit kezdeni magával a kis faluban, ahol anyjával meg nővérével lakott. Gondolta itt több lehetőség lesz. Egy volt osztálytársa lakásában húzta meg magát, persze az is csak egy szűk garzon volt, a galéria alatt kapott egy keskeny ágyat. Lesz majd jobb is, ha elkezd dolgozni. Barátja azonban nem tudott a dologról semmit, ezért néha elkísérte csajozni, házibulikba, csak, hogy fenntartsa a látszatot. De már nagyon ki akart törni abból a ketrecből, amibe a vidéki konvenciók tömték. Sokszor elsétált azok előtt a helyek előtt és fontolgatta, hogy vajon az ott lődörgő fiúk is „olyanok-e”, de hónapok teltek el, mire le is merészkedett.

Szombat volt, augusztus. Az éjszakai utcák aszfaltja egyre csak ontotta a forróságot, amit még nappal szívott magába. Sokat vívódott, hogy mit is vegyen fel, végül egy szűk farmer és egy könnyű, hasközépig kigombolt ing mellett döntött. Szép, vékony, szálkás teste volt, nem kellett szégyellősködnie. A hatás nem maradt el. A diszkóban vetkőztető tekintetek nyársalták fel a friss húst, akit eddig még nem láttak a pesti éjszakában. Táncolt, ivott, ismerkedett és remekül érezte magát. Ettől kezdve minden szombat estéjét ott töltötte és egyre több barátja lett, könnyen befogadták az egyszerű, de szép és őszinte srácot.

Munkája azonban továbbra sem volt és ez kicsit aggasztotta. Otthonról persze kapott pénzt, és néha elhívták ide-oda segíteni ezt-azt, amiért zsebbe fizettek, de szinte egyik hónapról a másikra élt. Mikor lakótársa nem volt otthon lopva merészkedett fel a különböző meleg oldalakra, hátha ott sikerül munkát találnia.

Egyik nap érdekes üzenetet kapott. Egy üzletember írt neki, hogy ha van kedve egy kis könnyed együttléthez, 15.000 forintot fizetne neki egy óráért. Először nem tudta mire vélni a dolgot, mindig röhögött azon a nagymellű öreg, szőke kurván, aki a Nyugati aluljárójában kelleti magát és erre tessék, most hirtelen egy lépésre került attól, hogy áruba bocsássa a testét. Felháborodott és egy ingerült válaszüzenetben elzavarta az illetőt.

Jött a november, egyre hidegebbek lettek az éjszakák, haverjával egyre több konfliktusa volt és persze munka még semmi. Már a szombati partizásra sem volt pénze, kimenő hívásokat nem tudott kezdeményezni, ott ült az albérlet félhomályában és tudta, hogy ha nem történik valami, haza kell költöznie. A számítógép képernyőjének bal alsó sarka pirosan kezdett izzani. Üzenete jött! Ismét az az üzletember próbálta megkörnyékezni, akit már korábban elzavart. Hiába az ilyenek hajthatatlanok és mintha az elutasítás csak olaj lenne a tűzre. Bámulta az üzenetet percekig, majd válasz nélkül kikapcsolta a gépet.

Egész éjjel képtelen volt nyugodtan aludni, reggel első dolga volt, hogy megnézze, online van-e a kérője. Vett egy mély levegőt és belement a dologba. Megkapta a címet. Kétszer fordult vissza és háromszor kerülte meg a háztömböt, mire végre rászánta magát, hogy felcsengessen. A fickó tulajdonképpen szimpatikus volt, így nem lesz talán olyan elviselhetetlen a dolog – gondolta. A dohányzóasztalon már ott hevert a pénz gondosan kiszámolva. Árucikknek érezte magát, amit épp most készül valaki levenni a polcról és a pénztárhoz vinni. Kicsit beszélgettek, miközben a férfi állandóan méregette őt és egy fura mosoly le nem hervadt az arcáról. Kiment a mosdóba, csak állt a mosdókagyló felett és bámulta az arcát a tükörben, undorodott saját magától. Közben kintről egy öv csattanása hallatszott, majd olyan hang, mint amikor egy textildarabot végighúznak valamin, utána halk puffanás. Mikor kiment, a férfi már meztelen volt, elétérdelt és elkezdte hevesen őt is levetkőztetni. Becsukta a szemét. „Ez csak egy munka. Mindjárt vége lesz, mindjárt vége lesz.” Mélyeket lélegzett, egyre hevesebben. Nem is emlékezett már rá, hogy mi történt csak arra, hogy ott feküdt hason az ágyban és nagyon kimerült volt. Az üzletember az asztalnál ült alsónadrágban és telefonált, miközben ő lassan elkezdett öltözni. Vendéglátója kezébe nyomta a pénzt, majd le sem téve a telefont egy bárgyú mosoly keretében kitessékelte. Leült a lépcsőházban, kavargott a gyomra, hányingere volt, hazament és egy óráig csak zuhanyozott.

Ma már ő Budapest egyik legkeresettebb escortja.

Talán két éve terveztem már, hogy elmondjam nekik. Mindig kerestem a megfelelő pillanatot. Nyáron nem, mert anyu sokat van otthon és be fog depizni. Télen nem, mert korán sötétedik és ezen fog rágódni a hosszú, magányos estéken. Szülinapokon nem, hazavágnám vele az egész délutánt. Olyan napokon sem, amikor csak éppenhogy hazaugrok, mert mégiscsak hülyén venné ki magát, hogy elmondom, aztán indulok is vissza a városba. Szóval vártam.

Advent Rómában, nincs is ennél jobb ötlet. Gondoltam, mikor egyik barátom meginvitált egy kellemes hétvégére. Persze miután késett két órát a repülőm, negyed órát gyalogoltam a szakadó esőben és csak éjjel 2-re estem be a szállodába kicsit megváltozott az véleményem, de a kezdeti gyötrelmeket gyorsan elfeledtette a karácsonyi hangulatban úszó Róma, melybe szombaton alámerültünk. Könnyű séta a Piazza del Popolo felé, kávézás a téren, át a Tiberisen, be az Angyalvárba, kis Vatikán, majd vissza a vásári forgatagba. Imádtam a várost, komolyan ez egy olyan hely, ahol minden sarkon szerelmes lesz az ember. Agyam kapacitása egyhamar szűk lett ahhoz, hogy a rengeteg fotómodell külsejű ragazzi emlékét megőrizzem, úgyhogy csak hagytam magam elbűvölni.

A komolyabb célú ismerkedéseknél elengedhetetlen a másik fél vizuális érzékelése. A kép nélküli vakrandik kora lejárt. Körberöhögnek, ha azt mondod/írod, hogy nincs rólad fotó, nem tudsz szkennelni bla.. bla… Okostelefonjainkkal már akár ötpercenként tudunk friss fotót készíteni és magunkról az Internetre feltölteni. Jelen kis írásomban a tökéletes profilkép fogalmát próbálom megalkotni, az argumentum a contrario bizonyítási alapelv segítségével, miáltal elsődlegesen definiálom az elfuserált profilképeket, hogy ezeket kiszűrve körvonalazódjon a portrék non plus ultrája.

Ez a történet még akkor esett meg velem, mikor bevásárlóközpontokból, egyetemről, nyilvános internetező helyekről csempésztem fel magam lopva a „csúnya” oldalakra és próbáltam új ismeretségekre szert tenni. Már egy hónapja levelezhettem egy 28 éves sráccal és kezdett az idegeimre menni. Képet saját magáról nem küldött, de rólam annál inkább meg akart tudni szinte mindent. Hova járok egyetemre, merre szoktam bulizni, kik a barátaim, mit csinálok szabadidőmben, merre élek? Magam sem hittem el szinte, mikor végre sikerült kierőszakolnom belőle egy személyes találkozót, de azt is csak a lakásán, mert - mint említette -„van rejtegetnivalója”.

A csengőn csak egy monogram volt és miközben másztam fel a harmadikra az a bizarr ötlet motoszkált bennem, hogy biztos mozgássérült és ezt nem akarta elmondani, az ajtójához közeledve eszembe jutott, hogy ez talán valami csapda, de nem volt időm tovább fűzni ezt a gondolatmenetet, mert kinyílt az ajtó és ott állt Ő. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Egy röpke pillanatig sokkolt a látvány, majd a következő másodpercben úgy elkezdtek remegni a végtagjaim, mintha épp a saját halálos ítéletemet olvasnák fel. Ott állt Ő. Ő, akit hetente látok a tévében, az újságok és magazinok címlapjain, a nők bálványa, akit minden férfi irigyel és minden anyuka azt szeretné, hogy a lányát Ő vegye el feleségül. Gyorsan berántott a lakásába, nehogy a szomszédok esetleg észrevegyenek, de én még mindig nem tértem magamhoz a kábulatomból. Így már nyilvánvalóvá vált, hogy miért kellett olyan roppantmód titkolóznia.

„De hát neked van barátnőd, az a tévébemondó lány!” csillogtattam meg naivan a celebvilágban való jártasságomat, ő pedig csak mosolygott ezen. Meglepően kedves volt, valahogy eddig meg voltam arról győződve, hogy a fajtája mindig beképzelt és lenéző az átlagemberekkel szemben – nem mintha ez az előítélet bármilyen személyes tapasztalatból táplálkozott volna. Kiderült, hogy ilyen téren elég tapasztalatlan és muszáj rendkívül óvatosnak lennie, hiszen nem engedheti meg, hogy a dolog kiderüljön. Ezért fűzött engem is hetekig, hogy meggyőződhessen megbízhatóságomról. Persze nemsokára már egyértelművé tette, hogy találkozásunk indoka valójában az, amit a tévébemondó csinibaba nem tud megadni neki és hamarosan rohannia kell egy forgatásra, szóval beszélgetésünk más irányt vett én pedig másfél óra múlva már hazafelé ballagtam.

Egyáltalán nem reménykedtem abban, hogy ennek a futó kalandnak folytatása is lesz. Én voltam a legjobban meglepődve, mikor pár nap múlva ismét keresett. És újra… és újra… és újra… Egyre többet beszélgettünk és úgy éreztem eléggé egy hullámhosszon vagyunk. Már négy-öt hete járhattunk össze, mikor felvetette egy vacsorázás ötletét. Természetesen szigorúan csak nála, a külvilágban nem nyilvánulhattunk meg. A vacsora után összebújtunk a kanapén, megnéztünk valami buta filmet (persze nem olyat, amiben Ő is szerepelt volna) és nála aludtam. Tényleg olyan volt, mint egy álom. Mikor a hajnali napsugarak aranyfénybe burkolták meztelen vállait én csak feküdtem mellette és sírtam. Tudtam, hogy kapcsolatunk nem léphet túl budai lakása keretein és nekem a titkos szerető státusza –bármennyire is hízelgő - sajnos nem volt elég. Reggeli után eljöttem tőle és többször nem mentem fel hozzá, egy idő után már nem is keresett.

Úgy egy év múlva összefutottunk egy film bemutatóján, messziről lopva rám mosolygott, de többet nem engedhetett meg magának, hiszen jobbján ott feszített újdonsült felesége. Néha beütöm a keresőbe a nevét és a „meleg” szót, de semmi eredmény. Érdekes, hogy nem bukott le és nem pletykálnak róla. De miért is tennék? Hiszen Ő a nők bálványa.

A telefonom meghalt, már szinte alig hallottam, ha hívtak. Utcán fel se mertem venni, mindig valami hangszigetelt helyre kellett vonulnom, hogy legalább a beszélgetés főbb kulcsszavait megértsem. Egy idő után fel se vettem, mindenkivel írásban tartottam a kapcsolatot. Ez így nem mehetett tovább!

Kinéztem egy klassz kis Samsung Corby-t a vaterán, használt ugyan, de jó áron akart túladni rajta a tulajdonosa. Pár üzenetet váltottunk a sráccal, sárga a hátlap, mert a barátnője telefonja volt. Annyi baj legyen, legalább könnyen megtalálom a sötétben. Mikor végre már rászántuk magunkat az adásvételre, megbeszéltük, hogy az Oktogonnál találkozunk a termék átadása végett.

Vékony, magas srác volt Saxoo pólóban, kicsit nagypofájú, de korrekt. Megszemléltem a telefont, első látásra nem volt semmi baja. Pénzátadás, Kézfogás. Búcsúzás.

Friss szerzeményemmel örömittasan sétáltam az Andrássyn, bár a hülye érintőképernyő kicsit kikészített eleinte. Lassan kezdtem feltérképezni az összes funkcióját. Az üzenetek mappa azonban nem volt üres. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam, hogy más levéltitkát megsértem, ezért gyorsan olvasás nélkül kitöröltem az egészet. A kíváncsiság azonban nem hagyott nyugodni. Megnyitottam hát a galériáját is, ahol nem várt képek sora tárult elém. A fotókon az imént látott srác volt, megismertem azonban eléggé hiányos öltözékben, sőt, volt, ahol ruha nélkül. Nem hittem volna, hogy lányok is képesek ilyen perverzek lenni, hogy a pasijukat fotózgassák a telefonjukkal. De úgy látszik igen. Nos, a lányok lelkivilágát nem igazán volt alkalmam eddig megismerni, tehát semmi nem kizárt.

Mivel találkoztam egy barátommal kicsit felfüggesztettem a telefon böngészését, de alig vártam, hogy újabb titkait tárhassam fel ennek a kincsesbányának. Már otthon voltam este, mikor elkezdtem ismerkedni az internet funkciójával. Legnagyobb meglepetésemre a könyvjelzők között egy olyan oldalra találtam, amit én is nagyon jól ismertem, azonban kételkedtem benne, hogy lányok is oda vetődnének (bár, mint előbb leszögeztem, nem ismerem a női lelkeket és már semmit nem tartok kizártnak velük kapcsolatban). Az ominózus könyvjelző a gayromeo oldalra vezetett. Megnyitottam hát, mivel magamnak is be akartam állítani. A képernyőn nemcsak a főoldal bukkant fel, hanem egy elmentett nicknév és jelszó is. Egyre inkább kételkedtem abban, hogy ez a srác barátnőjének telefonja volt. Majd mikor megnéztem a profilhoz tartozó fotókat, egyszerre minden kétségem megszűnt. A profil képein ott pózolt az ismerős fiú. Saxoo pólóban és anélkül. Kezdeti döbbenetem hangos röhögésbe csapott át és nyomban írtam is neki, hogy pár személyes dolga a telefonon maradt. Szerencse, hogy nem egy szélsőjobbos tojásdobáló vette tőle meg.

Lehet, hogy túl kínosnak érezte a szituációt,mert még nem válaszolt. Pedig milyen romantikus lett volna, ha két magányos szív ilyen banális véletlennek köszönhetően talál egymásra.