Alapvetően az a típus vagyok, aki remek kapcsolatot ápol az exeivel. Az egyikkel több, mint két éve egy fedél alatt élünk, a másikkal hetente együtt ebédelünk és most épp az adóbevallásommal szöszmötöl szegény, a legutóbbival pedig minden áldott nap beszélünk telefonon, már szinte hiányozna is, ha nem így tennénk.

Egy több hónapon, több éven át tartó kapcsolat során kialakulnak olyan emberi kötelékek, amelyeket nem lehet egy hirtelen jött szakítással felszámolni és magunk mögött tudni. Jó, persze mindegyikükkel volt egy kis mosolyszünet, de aztán az élet visszasodort minket egymáshoz és a régi érzelmek kizárásával tudok most már elfogulatlanul rájuk gondolni.

Tegnap együtt vacsorázam az "utolsóval". Ő mindig is különleges helyet foglalt el az életemben, mióta megismertem, aztán úgy alakult, hogy ő lett az eddigi leghosszabb kapcsolatom is. Persze semmi sem tart örökké, majdnem négy év után közös megegyezéssel váltunk el 2008 nyarán.

Miként fent említettem, napi kapcsolatban vagyunk azóta is. Állandó szereplője az életemnek, akire mindig számíthatok és úgy érzem ez már örökre így marad. Ahogy ott ült velem szemben az asztalnál, elmélyedtem tanulmányoztam az arcát. Még mindig olyan kölyökképe van, mint amikor megismertem, pedig már ő is lassan harminc lesz, nem is értem, hogy tudják őt komolyan venni. Össze-vissza foltokban serkenő szakálla akár egy kiskamaszé, lelkesen csillogó hatalmas zöld boci-szemei boldogan ecsetelik az éppen aktuális jövőbeli terveit és lankadatlanul mosolyog. Torzonborz szőkésbarna tincsei állandóan az out-of-bed érzést keltik, de már megszoktuk ezt tőle. A szeme körüli halvány ráncok azonban jelzik, hogy rajta is fog az idő, de testalkatra még mindig olyan, mint amikor 2004. július 29-én megláttam a Ferenciek terén.

Tulajdonképpen nem is igazán köt le, amiről beszél, régi közös emlékek villannak fel. Amikor biciklit béreltünk és körülkerekeztük a Hallstatt-i tavat; ahogy oldalba bökdösött mindig amikor a színházban leoltották a villanyt; amikor meglátogattuk Bath-ban a 90 éves nagynénijét és minden angol rokon lenézően kezelt minket keletieket; amikor írta az angol házi feladatát a mellkasomon nagyapja félhomályos lakásában, amit már 15 éve nem használt senki, nekünk viszont egyetlen menedékünk volt; amikor úgy elcsesztem a prágai szállás intézését, hogy végül egy nyirkos pincében kellett éjszakáznunk napokon át; mikor három hónap után a Várban egy padon a csuklómra tette azt az ezüst karperecet, aminek a párját ő viselte aztán évekig; amikor Amszterdamban becsukódott utánam a villamos ajtaja, ő kint maradt és mindketten egy röpke pillanatig azt hittük, soha nem látjuk már viszont egymást és az első közös nyaralásunk a Balaton partján, ahol megcsillogtattam szakács-művészetemet, minek köszönhetően ő két napig nyomta az ágyat iszonyú hasfájással.

Már nem vagyok belé szerelmes, de végtelenül, szívem mélyéből szeretem őt. Vannak alkalmak, amikor csak állunk a sötét szobában és szorosan átöleljük egymást. Érzem, tudom, hogy ő soha nem fog cserben hagyni és mindig fontos leszek a számára. Én sem tudnék létezni a jelenléte nélkül. És ez így van jól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.