Szinte napra pontosan éppen tíz éve láttam utoljára. Nem volt nagy kaland, csak pár hétig ismerkedtünk, viszont utána legalább 3,5 hónapra padlót fogtam. Nem tudtam kiverni a fejemből tökéletességét. Vízilabdázott akkoriban és ugyebár ez elég jó karban tartja az embert. Na de eltelt tíz hosszú esztendő és hát hogy is fogalmazzak, Dávidon azért meglátszott ennek a tíz évnek minden egyes másodperce - kilókban.

A villamosmegállóban pillantottam meg, előtte átsiklott rajta a tekintetem, de miután tulajdonképpen az egész látóteremet betöltötte, a hájrengeteg mélyén felsejlettek ismerős vonásai, pedig még hetyke bajuszt is növesztett, hogy végleg leszámoljon angyalarcú ifjúkori énjével. A kánikula tetőfokára hágott, nem is értettem, Dávid miért kívánta ilyen időben azt a hatalmas adag székely káposztát, amit egy műanyag dobozba gyömöszöltek neki. Nagyon éhes lehetett, mert már a kétharmadát bedörgölte. Sajnos annyira megragadt rajta a szemem, hogy nem tudott nem észrevenni és valamiféle beszélgetést igyekezett kezdeményezni én pedig törtem a fejem, hogy a "mi van veled?" kérdésére az elmúlt évtized melyik fontos eseményét emeljem ki. De hát jött az a fránya villamos, reméltem, hogy ott marad befejezni a táplálkozást, de éppen sietett valahova, szóval felszállt velem. 

Persze az ebédelést abbahagyni nem lehet, mert hát elhűl, az meg milyenmár, úgyhogy felpréselte másfél mázsás testét és kis bödön káposztáját, majd elégedetten megállt az áthúzott hamburger piktogram alatt, amely mindenki számára egyezményes jel, de őt nem zavarta abban, hogy folytassa az étkezést és önfeledten szórakoztasson bugyuta kis anekdotáival.