A hátam közepére kívántam azt a házibulit. A fejem még mindig hasogatott az előző nap elfogyasztott indokolatlan mennyiségű alkoholtól, nyűgös voltam és unott. De megígértem, hogy elmegyek, hát erőt vettem magamon. Egy órára benézek, gondoltam.

Egykedvűen másztam fel az első emeletre, Mancsocska engedett be vigyorogva és az ajtónak támaszkodva pedig ott állt Ő. Magas, jóképű, mediterrán típusú srác, az a kiköpött fotómodell alkat, akin mindenkinek megakad a szeme. Abban a pillanatban roppant kínosnak éreztem, hogy épp a vicces bojtos sapkámban állítottam be ide, de egyből meg is szabadultam a nemkívánatos ruhadarabtól.

Tisztes távolságból szemeztünk, miközben a barátaimat kifaggattam a kilétéről. Majd a konyhában szóba elegyedtünk és meglepetten tapasztaltam, hogy a dekoratív külső értelmes belsőt takar. Sőt, kifejezetten érdeklődik irántam... Hm. Hosszas - na jó, nem olyan hosszas - unszolásra lementem velük az Alteregoba és az egész éjszakát szinte együtt töltöttük.

Mivel pár utcányira lakik tőlem, evidensnek tűnt, hogy együtt sétáljunk haza. Az utcasarkon bátortalanul megkérdezte, hogy cserélhetünk-e telefonszámot. Hát persze! Tegnap este felhívott... Még nem tudom, hogy akarom-e, őt akarom-e? Tapogatózzunk, ismerkedjünk, barátkozzunk, aztán meglátjuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.