A konditerem nem melegnek való vidék. Főleg akkor nem, ha az öltözőben a meztelen testek pásztázása után rosszallóan hunyorgó szempárokba ütközünk. Azért én ennél óvatosabb vagyok, mindig úgy teszek mintha valami mást csinálnék és nem is érdekelne, hogy fél méterre tőlem flangálnak egy szál semmiben… Mintha csak a cipőmet kötném, mintha ép az ajtó felé vetnék pillantást és lassan odafordulok, vagy a szekrényajtó jótékony takarásából kémkedek. Kínszenvedés az a pár perc és néha nem is igazán tudom megmondani, hogy vajon arra vágyom, hogy én is legalább így nézhessek ki vagy csak arra, hogy egy ilyen példánnyal büszkélkedhessek legalább alkalmi trófeaként.
Régen egy Jókai téri konditerembe jártam, voltak arcok, akik szinte mindig ott lógtak. Beköltöztek fél napokra, ott is ebédeltek és közben intézték kétes üzleti ügyeiket. Eleinte idegesítettek, de aztán megszoktam őket és úgy fogtam fel, mintha a berendezés részei lennének. Nem igazán kommunikáltam velük soha, sem értelmileg sem fizikailag nem voltak az én súlycsoportom. Beszélgetéseink általában kimerültek abban, hogy „Meddig leszel ennél a gépnél?”, mire persze én rögtön elkotródtam, nehogy miattam fel kelljen borítani gondosan kidolgozott edzéstervüket.
Egyszer a Liszt Ferenc téren randiztam valakivel. Beültünk egy könnyed vacsorára a Miróba, majd tettünk egy kört az Andrássyn és kellemesen elbeszélgettünk. A kocsiját a Jókai téren tette le, ezért visszatértünk még oda, hogy hazavigyen. Elég késő volt már, tizenegy körül, a tér kihalt volt, még percekig beszélgettünk a kocsiban mielőtt elindultunk volna, majd odahajolt hozzám és megcsókolt. Nem mondom, hogy nem számítottam ilyesmire, de azért meglepett, viszont annyira jól esett, hogy folytatni akartam. A fél fülemmel csörömpölést és lépteket hallottam és miközben csüngtem ajkán szótlanul, hirtelen az elmémbe hasított, hogy éppen a konditerem mellett állunk, ami most zárt be és a tulaj teszi ki a bútordarabként funkcionáló (amúgy valóban kétajtós szekrény nagyságú) törzsvendégeket. Alighogy ez eszembe jutott, már hallom is, ahogy észrevették az autóban történeteket: „Odassatok, abban a kocsiban két srác smárol!” Félve helyezkedtem vissza az ülésembe, szerencsére sofőröm is vette a lapot és rögtön indította a motort. Tekintetem találkozott az egyik nagydarab tekintetével, aki pár másodperc múlva fel is eszmélt: „Hé, ez a csávó a mi termünkbe jár!” Gyorsan elhajtottunk, a távolból még az alábbi szavak hallatszottak: „buzi”, „zuhany”, „köcsög”, „szappan”, de értelmes mondattá már nem álltak össze, a visszapillantóban láttam, ahogy az utca közepén állt és hadonászott. Mintha egy baseball-ütő is lett volna nála, de lehet, hogy azt már csak élénk képzeletem tette hozzá a még drámaibb hatás kedvéért.
Többet nem mentem oda, a terem közelébe se, gondolkodtam még plasztikai műtéten is, de bíztam abban, hogy a memóriájuk kapacitását már annyira felemésztette az izomszövet, hogy egy hét múlva már nem is fognak emlékezni rám. Havi bérletem volt, szóval egy fél hónapot bebuktam. Kerestem egy másik konditermet és soha többet nem szerveztem randit a terem elé.
