A barátaim közül szinte én voltam az egyetlen, aki még nem tette meg. Volt, akinél kisebb hisztit váltott ki, volt, ahol szinte teljes kitagadást a családból. Én azonban bíztam abban, hogy a szüleim vannak olyan felvilágosultak, hogy megfelelően kezeljék ezt a dolgot.

 

2010. karácsony. Szenteste nem. Huszonötödikén nem, mert aznap megyünk a nagy családi összeröffenésre, nem akarom, hogy végigbőgjék. Utolsó nap jön nagyi ebédre, szóval az sem klappol. Marad a reggeli. Egy órán át hánykolódtam az ágyban, mielőtt felmentem hozzájuk, de tudtam, hogy most meg kell tennem. Szerencsére mindketten a konyhában tébláboltak, így legalább egyszerre letudhattam a dolgot.

 

„Van egy része az életemnek, amiről eddig nem igazán meséltem nektek.”

 

Kezdtem a mondandómat és vártam a reakciókat. Lesütött szemek, egymásra mosolygás. Ezt követően pedig olyasmi következett, amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Tudták. Már tudták! Anyu hét évvel ezelőtt találta meg egy volt barátnőm levelét, aki miután rájött, hogy mi a helyzet, kiírta magából a bánatát én pedig gondatlanul az asztalomon hagytam. Apu úgy hat éve a számítógépemet bütykölte, mikor az előzmények között talált ezt-azt és rálelt még egy floppyra is, kedvenc – nem éppen 18 éven aluliaknak való – képgyűjteményemmel. De a szörnyű titkot megtartották maguknak, hogy megkíméljék a másikat. Csak 2008-ban vallották be egymásnak is, anélkül, hogy én bármit is ebből éreztem volna. Éveken át játszottuk ezt a buta színjátékot egymás előtt feleslegesen. Most sem beszéltünk róla sokat, még nem, nem is lettem túlságosan felszabadult, mindössze enyhe megkönnyebbülést éreztem. De majd mikor a mindennapi életünkbe is beszivárog a végtelen őszinteség öröme, mikor nem azon kell gondolkodnom, hogy mit szabad előttünk mondanom és mit nem… Na akkor teljesül be a coming out. Úgy érzem fantasztikus szüleim vannak, büszke vagyok rájuk.