Balázzsal több, mint két éve ismerkedtünk, randizgattunk, kerülgettük egymást. Én akkoriban még lelkes beleélős típus voltam, és pár pozitívnak kinéző visszajelzés után már rózsaszín ködben úsztam. Balázs azonban nem. „Én nem érzem úgy, hogy működne ez a tartós kapcsolat köztünk.” mondta a telefonba, miközben én több száz kilométerre tőle éppen a barátaimmal nyaraltam a Balatonnál és az azt követő keserves hét minden egyes napján azon filóztam, hogy inkább vízbe is ölöm magam, ha már Balázsé nem lehetek.

 

Az élet azonban ment tovább, barátok lettünk, ami azért érdekes, mert az ilyen futó és gyorsan véget érő kapcsolatokból nem igazán szoktam barátokat szerezni, inkább a teljes eltávolodás a jellemző.

 

Múlt héten pénteken beültünk iszogatni pár ismerősünkkel, és végül úgy hozta a sors, hogy az estét Balázs társaságában folytattam tovább. Nem tudom, hogy rá igaz-e a mondás, hogy részegen a legőszintébb az ember, de egyik pillanatról a másikra olyan intenzív udvarlásba kezdett, amiben elég régen volt részem. Megnyilvánulásai érthetetlennek tűntek, főleg annak fényében, hogy két éve éppen ő volt az, aki nem érzett késztetést a folytatás iránt. Most én voltam elutasító. Mindketőnk számára sajnálatos módon érzelmeink messzire elkerülték egymást, talán valamikor egyszer az idő és tér végtelen síkján újból összetalálkoznak…