Mindig ez a fura érzés, amikor az életem egy fordulóponthoz ér. Amikor meghal egy közeli rokonom, aki addig mindennapjaim része volt vagy amikor egyik napról a másikra hagyok ott egy munkahelyet. Mintha egy hosszú, mély álomból ébrednék, úgy borít fátylat a valóság a percekkel azelőtt még jelennek tűnő dolgokra és szertefoszlik valami, amit addig biztosnak hittem. Pontosan így történt azon a májusi estén is. Szorosan magamhoz öleltem, majd beszállt a liftbe és elment. Visszamentem a lakásba és felráztam magam hosszú álmomból.

Kilenc hónapig tartott. Napra pontosan. Boldogan és felhőtlenül nevelgettük kapcsolatunkat, mint az áldott állapotban lévő anya gyermekét, de az ígéretes kilenc hónap után szerelmünk gyümölcse halva született meg. A miérteket keresni szükségtelen. Csak. Magamat is felesleges hibáztatni, ő döntött így. Viszont túl szenvedélyes és intenzív volt ahhoz, hogy egyszerűen túltegyem magam rajta – vagy csak én hittem annak és a cukormáz alatt már régóta kukacok falták az enyészetet. Éjjelente még hallottam a szuszogását, öleltem volna, de már nem találtam, a párnám még az illatát árasztotta. A lakásban akárhová néztem, mindenütt az ő holmijai terpeszkedtek, hogy még véletlenül se tudjam elfelejteni. Sokan ilyenkor vissza akarják fordítani az idő kerekét, így próbálva keserű tapasztalataikból okulva helyrehozni az elbénázott helyzeteket. Nem, én nem erre vágytam, inkább sürgettem volna a homokóra apró szemeit, hogy minél előbb túl legyek ezen az állapoton, hiszen tudtam: a megnyugvás csak idő kérdése.

Erőt merítve barátaim vigasztalásából értékeltem át kapcsolatunkat, és jöttem rá, mennyire nem illettünk össze. De hát a szerelem vakságának örök premisszáját gondolom nem kell senkinek sem magyaráznom.

„Bevallom én sose bírtam!”, „Túl komolytalan volt hozzád”, „Jó, három napig siránkozhatsz, aztán nem nézem a búskomor fejedet.”, „Anyukám mindig azt mondta: kislányom, művészekkel sose kezdj!”, „Na akkor még lesz kb. kettő ilyen kapcsolatod és utána megtalálod az igazit.”, „Nekem már hét éve nincs komoly kapcsolatom.”, „Örülj neki, előtted a nyár!”, „Ha már így alakult, megadnád a számát?”  Napokon át zsongott a fejem a jótanácsoktól.

Mivel a szőke herceg fehér lovon nem csengetett be kis lakásomba még két hét után sem, a szájba repülő sült galambról nem is beszélve, gondoltam mély levegőt veszek és belevetem magam a kék masszába, újra aktiválom társkereső profilom. Kicsit olyan ez, mint amikor egy rossz ízű gyógyszert kell bevenned, undorodsz tőle, de tudod, hogy csak ettől fogsz meggyógyulni. Én is vonakodva mentem fel újra, és jól tudtam miért: prédára váró zombiként másztak elő és bombáztak üzeneteikkel azok a lények, akik csak azért ácsingóztak, hogy újra szabad legyek, és akiket már egy évvel ezelőtt sem tudtam lerázni. Majd feltűnt Ő. Na, jó, nem írom naggyal, csak egyszerűen: ő. Magam sem gondoltam volna még aznap reggel, de este 10-kor ott álltam a sarkon és vártam rá. Ismét rájöttem mennyire utálom a randizást, az ostoba, sablonos beszélgetéseket, az ismeretlen idiótákat. Tulajdonképpen le is akartam mondani, de gondoltam adok magamnak egy esélyt. Ahogy találkoztunk, mintha tovaszállt volna az elsőrandis feszengés, együtt töltöttük az estét, majd az azt követő héten majdnem az összes éjszakát. A vele átélt fantasztikus élmények taszították napról napra mélyebbre a feledés szakadékába önsajnálatomat és hoztak vissza az életbe. Két hét alatt teljesen kiirtotta belőlem a szakítás fájdalmas emlékét.

Ja, ő is művész, szóval nem tudom érdemes-e kezdeni vele. De hát mit rinyálok én itt? Harminc éves vagyok, megnyerő, jóképű és intelligens, minden pasi álma. És előttem a nyár!