1991. április 20., ekkor érett meg Lászlóban végleg az elhatározás. Mondjuk ott volt Saci, aránylag szép és kedves lány, anyukája finom rétest tudott csinálni, nem is lakott messze, csak három háztömbnyire tőlük. Hétvégén a Béláéknál házibuli után együtt aludtak és László megfogta a mellét, a lány nem ellenkezett. Szóval kedvelte őt, mégsem volt benne biztos, hogy ő az igazi. Rájött, hogy mikor kimennek nyaranta pancsolni az újpesti Duna-partra megakad néha a szeme a fiúkon is, sőt néha mintha jobban is érdekelnék, mint a lányok. Azt hitte ez valami betegség, de édesanyja mesélte egyszer, hogy Miska bácsinak azért nincs felesége, mert nem szereti a lányokat, anyja azt mondta „ferdült hajlamú”. Lehet, hogy Miska bácsitől örökölte? Vagy elkapta tőle ezt a ragályos kórt, amikor az a szülinapján csókot nyomott László homlokára?

Sokáig rosszul érezte magát, nem is aludt nyugodtan emiatt. Mégis foglalkoztatta a dolog. Tudta, hogy Miska bácsi szeretett a Gellért fürdőbe menni. Egyszer ellátogatott egy kellemes szombat délután, persze nem volt semmi eredménye, vagyis egy harmincas jó felépítésű fiatalember állandóan követte őt, de mit kezdjen vele? Mit mondjon neki? Ez nem az ő világa. Máshogy kellett próbálkoznia.

Akkoriban autót akartak venni, a fent említett napon éppen reggelizett, édesapja sietett dolgozni és az Expressz újságot ledobta mellé a padra. Miközben szürcsölte a kakaóját rápillantott az egyik oldalra. „Úr keres urat” – fura bizsergés futott végig egész testén és próbálta leplezni lelkesedését. Nem mert reggeli közben ránézni az újságra, de alig várta, hogy végre a kezébe vehesse, ha mindenki kimegy a konyhából. Nem volt benne túl sok ilyen jellegű hirdetés, de azt a négyet annyiszor végigolvasta, hogy már kívülről fújta őket. Végre itt a lehetőség, ezzel most már élnie kell!  „25 éves fiú megbízható fiú személyében barátját keresi. Jelige: Farmernadrág” és egy postafiók. Hát persze, ő sem lehet olyan amatőr, hogy az otthoni címről áll neki levelezni, neki is kell egy postafiók. Még aznap átment a szomszéd kerületbe, hogy nyisson egyet, nem akart Joli néninél náluk a kispostán, nála pletykásabb nőszemélyt keveset ismert, nem kellett neki, hogy telekürtölje a hírrel az egész környéket. Közben szüntelen azt fogalmazta magában, mit ír majd Neki.

1387 Budapest, Postafiók 24, persze nem tudta mit kell írni az ilyesmibe, kicsit magáról, kicsit a családjáról. Ennyi elég is elsőre, talán nem is válaszol. Minden nap elment megnézni, érkezett-e valami. Eltelt egy hét, két hét, már teljesen le is mondott róla, mikor egy nap ott várta a levél. Életében nem volt még olyan izgatott, mint akkor. Itta minden szavát, a levél végére pedig menthetetlenül beleszeretett ismeretlen barátjába. „Üdvözlettel, János”. János – a legszebb név a világon. János kérte, hogy küldjön magáról képet, talált is egyet, amiről levágta a tesóját és elküldte neki. Tavaly készült, de nem sokat változott azóta. A válaszlevélbe János is mellékelt egyet. Vékony arcú, szőke, vidám fiú volt. Attól kezdve minden éjjel lefekvés előtt megnézte a fotóját és a párnája alá tette. Nagyon várta a személyes találkozást.

Két hónapon át leveleztek, egyre jobban megismerték egymást, László pedig napról-napra boldogabb lett. Úgy érezte végre megtalálta élete szerelmét és végre saját magát is. Egy vasárnap délutánra beszélték meg a találkozót az Intercontinental szálló elé. János megírta, hogy szürke ing lesz rajta és a kezében egy fekete esernyő, akár esik, akár nem. Így biztosan megtalálja. Rekkenő hőség volt aznap, László már fél órával a megbeszélt időpont előtt ott volt. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy közeledett az óra. Hirtelen azonban hallotta, hogy valaki a nevét kiabálja. Megfordult és Saci bátyját látta boldogan integetni. Ne, ne most! Próbált észrevétlen lenni, de ő csak közeledett felé. „Hát te mit csinálsz itt?”, „Semmi különöset…”, „Gyere menjünk fel Pistiékhez, vettek egy videót és kaptak valami amerikai bokszolóst!”, „Jó menjünk!” Egy világ omlott össze benne, de képtelen volt hirtelenjében egy épkézláb hazugságot kicsikarni magából, hogy megszabadulhasson ebből az ostoba helyzetből. Elindultak a metró felé, hátrapillantott, állt valaki ott szürke ingben, fekete esernyővel. Talán Ő volt, talán nem. Soha többé nem próbálkozott, a postafiókot nem látogatta. Másfél év múlva feleségül vette Sacit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.