Marcello csak feküdt az ágyában és bámulta a plafont, kint sötét fellegek kezdték eluralni a horizontot, vihar közeledett az óceán felől. Egyáltalán nem volt kedve felkelni, sőt, tulajdonképpen a létezéshez sem volt kedve. Egy hete ünnepelte a negyvenedik születésnapját, igazat megvallva, sose volt egy bradpitt, inkább úgy jellemezném, kedves arca volt, de korántsem jóképű. És hát igen, az utóbbi években némi pocakot is eresztett. Öregnek, csúnyának és kövérnek érezte magát. Feltápászkodott az ágyból és egy darabig bámulta magát a tükörben: öreg volt, csúnya és kövér. Még fiatal korában feljárogatott egy idősebb fickóhoz, hogy keressen némi zsebpénzt és furcsának találta, hogy az egész lakásban csak a fürdőszoba falán volt egy tenyérnyi nagyságú, ütött-kopott tükör. Most már kezdte megérteni, miért. Még hónapokkal ezelőtt elhatározta, hogy a negyvenedik születésnapja után öngyilkos lesz, egy meleg férfi negyven felett már annyit ér, mint a lejárt zacskós tej. Talán még fogyasztható, de sokat ne várj tőle. Gondosan megtervezte az egész halálát, mivelhogy színházi rendező volt. Hajnalban kimegy az óceán partjára abban a tizenöt méteres uszállyal felszerelt szaténruhában, amit külön erre a célra varratott, besétál az hullámok közé és lassan elnyeli a mély, a felkelő nap első sugarai pedig megcsillannak majd a milliónyi kis flitteren. Benne lesz a híradóban, az tuti, még talán követői is akadnak, életműve csodálatos betetőzése lenne. Persze nem fullasztotta meg magát, túl gyáva volt hozzá. Gyáva, öreg, csúnya és kövér. Már két éve nem volt senkije. Vagyis ez így nem igaz, mert Floridában az ember mindig talál valakit, ha van elég pénze, de ezek a megvásárolt érzelmek már nem elégítették ki. Mikor nemrég kiszámolta, hogy annyit költött konzumfiúkra, amiből akár egy kisebb jachtot is vehetett volna, elhatározta, hogy felhagy ezzel. Azóta órákon át lógott esténként a társkereső oldalakon és férjet keresett magának. Időpocsékolás, tudta ő is, de magányos volt. Magányos, gyáva, öreg, csúnya és kövér.

Közben eleredt az eső, a szemközti parkban mintha egy óriás habcsókot látott volna ide-oda cikázni a fűben, aztán rájött, hogy egy menyasszony és bosszankodó fotósa igyekszik menedéket találni a vihar elől. A lúzer. Gondolta a gomolygó szürkeség majd szép kontrasztot alkot a hófehér ruhával. Miközben ezen kacagott, Marcello rájött mire van szüksége. Mindig is álmodott ilyesmiről, de sose mert belevágni. Egy esküvő kell neki, egy csodás menyegző, az végre kizökkentené ebből a rémes melankóliából. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe?

Felbuzdulva hirtelen jött ötletén lelkesen elkezdte szervezgetni leendő esküvőjét. Két napon át ki sem mozdult szűk apartmanjából, annyira elmerült boldogságittas gondolataiban és grandiózus terveiben, hogy azt a kisebbfajta hurrikánt is elmulasztotta, amelyik a város másik felét szinte a földdel tette egyenlővé. Egész nap az esküvői honlapokat bújta, már eltervezett mindent. Szilveszter napján fog megházasodni méghozzá Las Vegasban, meghívja az olasz barátait, meg a két unokaöccsét, akik tulajdonképpen egyedüli rokonai voltak és nem is tudták, hogy meleg, de kell ennél nagyszabásúbb coming out? Talált egy csodálatos szmokingot is, már csak egy dolog hiányzott: a férj. Ó igen, kellene hozzá egy férj is.

Böngészgette a telefonkönyvét, annyi idióta haverja van, valamelyiket biztos rá tudja venni. Nem kell semmi, csak kimondani a boldogító igent, na jó, talán még egy nászéjszaka, aztán megy mindenki a maga dolgára. Giovanninak már van az a suta barátja évek óta, Antonio túl konzervatív az ilyesmihez, na meg a bigott katolikus elveivel összeegyeztethetetlen lenne. Roberto jó fej és aranyos, de hogy mutatna a 140 kilójával a fotókon? Végül úgy döntött megkörnyékezi Lucát, a kis szicíliai srácot, aki néha meglátogatta őt toszkánai házában és feledhetetlen estéket töltöttek együtt számtalan üveg limoncello kíséretében. (Azt persze csak a nyájas olvasónak mondom, hogy a csóró Lucát inkább vonzotta a toszkán villa meg a teljes ellátás, mint Marcello bájai, de erről hősünk mit sem sejtett.) Nagy nehezen előkotorta a számát és már tárcsázta is. Lelkesedése egy cseppet alábbhagyott, amikor mintegy tíz percbe telt, mire elmagyarázta Lucának, hogy tulajdonképpen ki is ő, mivel a fiatalember egyáltalán nem is emlékezett rá. Miután nagy nehezen ezen túl voltak – bár Luca hanghordozása továbbra sem győzte meg arról, hogy képben van – előhozakodott fantasztikus ötletével. A srác először meg sem tudott mukkanni. Van az az érzés, amikor megnyerjük a lottófőnyereményt, na benne pont ez játszódott le csak negatív előjellel. Marcellot sem kellett azonban félteni, mégiscsak a szövegeléséből élt, hosszas győzködés után végre Luca kötélnek állt, bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy tisztában volt vele: másképp nem fogja tudni lerázni leendő hitvesét. Most már semmi nem állíthatta meg, elkezdett szöszmötölni az apróságokon: meghívók, vacsora, szálloda, limuzin, virágok ésatöbbi. Holtfáradtan, de boldogan rogyott hajnalban az ágyába, hogy másnap folytathassa az előkészületeket.

Már csak egy hét volt az esküvőig, Luca és egy barátja aznap érkezett. Marcello majd’ szétrobbant a boldogságtól, rohant elé a repülőtérre és várta a római gép utasait. Nem látta sehol Lucát, azonban valaki közeledett felé. „Ki ez a rémes oroszlánfóka?” gondolta magában, miközben a zsírpárnák között kirajzolódtak Luca régről ismert vonásai. Szóhoz sem jutott, hiszen emlékeiben még az a hamvas szépség élt, ez pedig, hát hogy néz már ki! Az esküvőről így szó sem lehetett. Gyorsan elpakolta őket egy külvárosi szállodába, hogy még véletlenül se legyenek a közelében és vészforgatókönyvön kezdett agyalni. Szégyen vagy nem, azon nyomban feladott egy hirdetést, amiben részletesen ecsetelte miről is lenne szó. Ő lepődött meg a legjobban, mikor tucatnyian jelentkeztek. Rövid virtuális casting után kiválasztotta a még viszonylag legmegfelelőbbnek tűnő, legkevésbé elmebeteg srácot, Johnt. Aki persze a kontinens másik felén lakott, de most már mindegy, pénz nem számít. Az esküvőig még két nap maradt, negyvennyolc kritikus óra. Ez sem telt azonban esemény nélkül. Hóviharban a reptéren vesztegelő családtagok, John hirtelen hisztijei, utolsó pillanatban elszakad szmoking és a lefolyóba beszorult vadászgörény okoztak pár bosszús órát Marcellonak.

Kirobbanóan jókedvűen ébredt a nagy nap reggelén. Igen, olyan érzés volt, mint felkelni egy sikeres premier után, amikor a közönség állva tapsolta meg őt - az elmúlt időszakban, mióta elhatározta, hogy grúz operetteket adaptál monodrámává, sajnos nem igazán volt ilyesmiben része. Ha életünk valamilyen nagyobb eseményére készülünk, maga a várva várt alkalom, mintha egy perc alatt tovaröppenne. Így volt ez a heteken át tervezgetett esküvővel is. Las Vegas, szálloda, limuzin, Elvis Presley, Akarod-e, Igen, anyuka sír, tízezer fénykép, nagy zabálás, összehányt hotelszoba, búcsúzkodás a reptéren. Persze John is hazahúzott postafordultával, nem is látták többet egymást. Marcello ugyan nem számolta ki, de jelen sorok írója igen: magára az egész csinnadrattára annyi pénzt költött, hogy abból még egy yacht kijött volna. Szóval, konzumfiúk és esküvő helyett most akár két hajócska is díszeleghetne a kikötőjében, persze mihez kezdene velük?

Másnap Marcello csak feküdt az ágyában és bámulta a plafont. Egyáltalán nem volt kedve felkelni, sőt, tulajdonképpen a létezéshez sem volt kedve. Magányosnak, gyávának, öregnek, csúnyának és kövérnek érezte magát. Kinyitotta a szekrényt és elővette a szaténruhát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.