Mivel újabb történettel az ismert okoknál fogva egy darabig nem szolgálhatok, ezért most egy régi, meghatározó élményemet elevenítem fel.

 

A Múzeumkertben találkoztunk egy ködös novemberi estén, már ez is elég bizarr kezdetnek ígérkezett. Sem előtte, sem pedig azóta nem ismertem olyan srácot, akivel ennyire egy hullámhosszon lettünk volna. Igéző társaságában tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy mennyire egyhangúak voltak a találkozásaink. Mivel még egyikünk sem szakadt ki a családi fészekből, órákon át róttuk Budapest utcáit, belefeledkezve véget nem érő beszélgetéseinkbe. Lelki társ volt, a szó legnemesebb értelmében én pedig lassan, de biztosan kezdtem beleszeretni. Nem tudtam a vezetéknevét, az sem, hogy pontosan hol lakott, nem volt mobiltelefonja, ami ugyan kissé gyanús volt a XXI. század hajnalán, de mégsem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, hogy problémázzak ezen tényezőn. Lehengerlő személyisége teljesen elvakított, pedig életének csak egy kis szeletét ismertem meg. Nem kizárt, hogy volt valakije és én csupán intellektuális pótlékként szolgáltam az egyéb tekintetben kielégítő kapcsolata mellett, de ez a kósza ötlet is csak hónapokkal később fészkelte be magát az agyamba.

 

Egyéb telekommunikációs eszköz hiányában e-mailen voltunk kénytelenek értekezni és megbeszélni következő találkozónk időpontját. Remegő kezekkel vártam leveleit és villámgyorsasággal válaszoltam rájuk, hogy minél előbb olvashassam a következő beszámolót átlagos kis napjáról. Így valahogy én is az élete részének érezhettem magam.

 

Nagyon megkedveltem őt, és egyre inkább vágytam arra, hogy végre akár csak egy röpke pillanat erejéig hozzáérhessek, megcsókolhassam. Vágyaim nem maradtak viszonzatlanul. Kinéztünk egy filmet az Örökmozgóban – mert ugye a hely probléma továbbra sem volt megoldott. A fiatal zeneszerző utazása, grúz film. Na, erre tuti kevesen lesznek kíváncsiak, és a hátsó sorok sötét homálya kellően rejt majd minket el. Szinte beleborzongtam, mikor végre megérezhettem bőre tapintását és a lapos hasán rövidre nyírt szőr simogatását. A hely által nyújtott körülményekhez képest próbáltuk a legtöbbet kihozni a helyzetből, hogy végre egymáséi lehessünk. Feltétlenül és visszavonhatatlanul belészerettem.

 

Mozis kis találkáinkat még párszor megismételtük. Egy péntek délutáni séta után ő sietett vissza az egyetemre, elkísértem a bejáratig, az ajtóból visszafordult és rám mosolygott, abban a pillanatban még nem tudtam, hogy ekkor láttam utoljára. Még másnap váltottunk pár e-mailt, az utolsóban írta, hogy elmegy futni, a következő levelem már válasz nélkül maradt. Vártam, negyedóránként néztem a postafiókom. Kikészültem. Pár hónap múlva a postafiókja is megszűnt, kétségbeesett leveleim, hibaüzenetként jöttek vissza. Talán egy fél év is eltelhetett, mikor egy chaten valakivel bizalmas beszélgetésbe mélyedve felelevenítettem őt. Az illető is ismerte és azt mondta, hogy végzetes baleset érte. Persze arc nélkül bárki, bármit mondhat… Lehet, hogy történetem morzsáiból szedte össze ezt a végkövetkeztetést, hogy sötét kis szobájában ülve, virtuális játszóterén könnyelmű és következmények nélküli elszólásával kínozzon engem ismeretlenül. Vagy legalábbis én ezt akartam hinni. Sírni tudtam volna, mikor olyan helyek mellett haladtam el, ahol egykoron vele is róttuk az utcákat és mivel hajléktalan kapcsolatunk helyszíne a város megannyi köztere volt, minduntalan emlékek tucatja ostromolt.

 

Három évvel később egy amerikai ösztöndíj honlapját nézegettem, mikor a korábbi ösztöndíjasok között megláttam őt. Vagy csak valakit, aki nagyon hasonlított rá. A keresztneve nem ugyanaz volt, de ezen mondjuk meg sem lepődtem. A hivatása igen, de nem azon az egyetemen tanul az önéletrajz szerint, amely kapujában az utolsó szemkontaktust váltottuk. Azóta havonta megnézem a közösségi oldalakat, hátha felbukkan rajtuk ez a név a hozzá párosítható arccal. Persze nem. Talán valamikor összefutunk… Utcán… Szórakozóhelyen… Egy konferencián. Annyi mesélnivalóm lenne neki. Vajon megismerne? És én megismerném? Vagy csak a kurtán lezárt kapcsolatunk könyvét kellene végleg becsukni.