Utáltam a Burger King előtt randizni, ezért azt mondtam neki, hogy inkább az Oktogon másik oldalán találkozzunk. Persze ott is nyüzsgés volt, de legalább nem a partiba készülők, randira várók fülledt, parfümgőzös masszája kavargott, hanem csak az ügyeit intéző embertömeg rohant jobbra-balra.

Már fél órája vártam és semmi. Alapból nem szoktam ilyenkor felhívni őket, ha késik, hívjon ő. Mondjuk lehet, hogy megérezte mire készülök. Az elmúlt két találkozás nem igazán győzött meg arról, hogy ő lenne számomra az ideális partner, ezért az igényeim feladása helyett úgy döntöttem az ő útját adom ma ki. Éppen indultam volna a villamos felé, mikor sms érkezett tőle. „Van kedved játszani?” Pénteken este hatkor? Mit? Hogy húzzuk fel fél óra késéssel randipartnerünk idegeit? Jó, belementem, úgyse volt egyéb programom. „A Liszt Ferenc téren a Bohemia kopasz pincérétől kérdezd meg, hogy mi a kedvenc könyve!”

Egy percig csak álltam és néztem a telefonom képernyőjét. Mibe keveredtem? Kandi kamera? Kész átverés show? Nem is igazán értettem miért kell egy pincérrel jópofiznom, ahelyett, hogy vele beszélném meg kapcsolatunk további sorsát (vagyishát a semmit). Azért alapvetően kíváncsi lettem és nemsokára a Bohemia előterében pásztáztam a pincéreket. Egy alacsony szőke már elém is ugrott, hogy mit parancsolok. Nem kicsim, nem Téged, nekem az a nagydarab kopasz kell, aki hátul szöszmötöl. A hatalmas, vadállatfejű hústorony hirtelen ott állt előttem és pedig némileg habozva kinyögtem az ominózus kérdést. Mogorva arcára egy szempillantás alatt kedélyes mosoly került és kioktatott, hogy kedvenc könyve Standhal-tól a Vörös és Fekete. Na és? Az információ a birtokomban volt, de fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek vele. Zsebemben a telefonomat markolásztam, hátha jön az újabb utasítás, de mindhiába. „Ha bele szeretnél olvasni, a könyvesboltban megtalálod itt a Párisi Nagyáruházban” A kétség fellegeit nyomban eloszlatták utolsó szavai és a könyvesbolt felé vettem az irányt, miközben a hátam mögött hallottam a pincérek ostoba kuncogását.

Egyre kíváncsibb lettem, mi sülhet még ki ebből. Nyolc kötetnyi Vörös és Fekete sorakozott a polcokon. Valószínűleg bennük rejlik a következő útbaigazítás. Sorra lapoztam végig mindet, árgus szemekkel kutatva az információt. Végül az egyik belső borítóján egy sárga Post-it papíron az alábbiakat olvastam: „Jól fog esni egy tejberizs a Sugar Shopban, a szőke lánytól kérd.” Sugar Shop… Van egy itt pár utcányira, meg egy Újpesten, remélhetőleg kis barátom az előbbire gondolt és nem kell kimásznom a külső kerületekbe, mert akkor inkább ugyanazzal a lendülettel hazamegyek.

Elkutyagoltam hát a Paulay Ede utcába, a szőke lány már ott mosolygott a pult végén. Már vártak… Tudták, hogy jövök… Hat féle tejberizs, vajon bármelyiket választhatom? Közben feltűnt a cukorkáknál egy másik szőke lány is, ezért elbizonytalanodtam, de a korábbi hölgyemény segítőkész mosolya nem hagyott kétséget a felől, hogy ő az én emberem. Mondjuk legyen a csokis, elvitelre. Igen, olyan cukor drazsét is kérek rá. Jó, szirup is mehet. Persze, dió is csak adjad már. Kifizetem, majd mosolyogva közli: „A házszám 19.”

Zseniális, szóval lakásra hív a srác. Vajon hány utca van Budapesten, amelyikben van 19-es szám? Sajnos a szőke libából nem sikerült többet kihúznom és nagyon reménykedtem benne, hogy nem elfelejtette a hasznos információkat, hanem csupán ennyit közöltek vele. Mikor kiléptem a cukrászdából a szemközti ház falán egy hatalmas plakátot pillantottam meg. „105-ös busz, Buda felé” hirdette harsány betűkkel. Lehet, hogy nem is nekem szólt, de végülis tökmindegy, úgyis arra indulnék tovább. Útközben nézegettem azt a gusztustalan trutyit, amit útmutató szirénem összegányolt nekem az imént és annyira elment tőle az étvágyam, hogy kihajítottam az első kukába.

Opera, buszmegálló. Gondolom fel kell szállnom, aztán majd kapom a következő információ-morzsát. Ahogy ott mászkáltam, egy firkálmány tűnt fel a járdán. BPO-127. Három betű, három szám, ez bizonyosan egy rendszám. Éles logikával arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell várnom ezt a buszt és fel kell rá szállnom. Ám legyen. Eltelt 10 perc, majd 20, jött mindenféle busz csak az enyém nem akart oda vetődni. A kisördög a bal vállamon azt suttogta, hagyjam a fenébe, szedjek fel inkább valakit chaten és üssem el kellemesebben az estémet. A kisangyal a jobb vállamon továbbra is kíváncsi volt és az utam folytatására ösztönzött. Közben besötétedett és már hajlottam volna a kisördög tanácsára, amikor befutott a várva várt busz.

Unottan felszálltam rá és teljesen belefeledkezem a kivilágított vár látványába, mikor valami olyasmit hallottam, hogy „Megkérem a zöld kabátos urat, hagyja el a járművet!” Hirtelen feleszméltem, biztos rólam van szó és az utasok szeme is már rám szegeződött, mintegy kiutálva engem a buszról. Nem érdekelte őket mit vétettem, abban a pillanatban további utazásuk legfőbb akadálya voltam. De tényleg mit vétettem? Van bérletem, nem hallgatok hangosan zenét, nem eszem hamburgert a buszon… Ismét elhangzott a felszólítás és halk zúgolódás kezdődött utastársaim között. Inkább leszálltam, mielőtt meglincselnének, ez is biztos a játék része.

Roosevelt tér. Ha felszállok a következő buszra, haza is érek a kedvenc sorozatomra, de nem tudok tovább ezen gondolkodni, mert egy MMS érkezik rajta a buszmegállóban lévő pad képével. Üljek le rá és akkor észreveszem, mi a következő iránytű, vagy micsoda??? Leültem, de semmi. Elkezdtem tapogatni a pad alját és egy borítékot találtam, benne egy kulccsal meg egy rejtélyes üzenettel: „Kelj át a hídon és folytasd utadat a hídon tovább”. Mi a rák ez? Ha átmegyek a hídon, ott már nincs újabb híd? Ez bekattant, agyára mehetett a Da Vinci kód. Aztán eszembe jut, hogy az utca neve is Lánchíd. Van egy házszámom is hozzá. Pár perc múlva már a Lánchíd utca 19. kapuját bámultam az újabb üzenet reményében. A kulcs nem illett a zárba, biztos a lakás kulcsa. Be kellett jutnom valahogy. Egy néni épp kijött, a becsukódó ajtó nyílásában gyorsan besurrantam  Az előtérben azon agyaltam, hogy biztos kihagytam egy lépést, meg mernék rá esküdni, hogy arra is volt valami eszköze, hogy a kapukódot a tudomásomra hozza. De most már mindegy.

És most hogyan tovább? Adrenalin szintem a tetőfokára hágott, már csak pár lépés választott el a megoldástól. A postaládákat nézegettem az egyiken megláttam a saját nevem és egy smiley-jelet, ami kicsit megrémített. Ez már össze is akar velem költözni? Mindegy, most már megnézem a kecót. Harmadik emelet, kettes ajtó. Ott álltam a végső beteljesülés előtt, fura édeskés illat áradt az ajtórésekből. A kulcs beleillett a zárba, csak el kellett volna fordítanom. Vajon mi vár rám bent? Rózsaszirmokkal telehintett ösvény, ami a hálószobába vezet? Egy gyertyafényes, romantikus vacsora? Vagy pár buziverő skin-head baseball ütővel? Szinte éreztem, láttam, ahogy ott áll az ajtó másik oldalán és csak arra vár, hogy benyissak.

Elbizonytalanodtam. Rájöttem, hogy mi volt az eredeti célom: kíméletesen dobni őt. Az elmúlt egy óra odüsszeiája során nem is a srác vonzott, hanem a rejtély kibogozása. A rejtély megoldódott, célomat elértem, a titkot megfejtettem. Értékelem a fáradozását, de ez kevés ahhoz, hogy életben tartsa a kapcsolatunkat. Elengedtem a kulcsot, benne hagytam a zárban, majd lementem a lépcsőn és elhagytam a házat, nem is fordultam vissza, nehogy véletlenül észrevegyem az ablakban sóvárgó, elkeseredett árnyékát. Még pont hazaértem a Született feleségekre…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.