Mi volt az a legnagyobb távolság, amit megtettetek egy randiért? Persze itt nem olyan nyaralás idejére szervezett, előre megbeszélt vagy csak véletlenszerű könnyed kis találkákra gondolok, hanem olyan célzott utazásokra, melyekre csak azért vállalkoztunk, hogy a végállomáson találkozzunk a nagy Ő-vel.

Soha nem voltam a távkapcsolatok híve, 2001 telén mégis vonatra szálltam, hogy 350 km utazás után az ausztriai Graz-ban randizzak. Húsz éves voltam, előtte soha nem utaztam még egyedül, szóval a maga nemében forradalmi vállalkozásnak tűnt részemről. Otthon úgy tudták, hogy csak kiruccanunk egy évfolyamtársam barátjához a hétvégére, nem akartam persze az igazsággal felzaklatni szüleimet, így inkább a kényelmes megnyugvás kis füllentéseivel csillapítottam kíváncsiságukat. Eljött a nagy nap. Vonatozás Budapesttől Szombathelyig, kisvonattal Szombathelytől Szentgotthárdig majd onnan csilivili szerelvény repített Grazba. Szinte alig tudtam valamit a srácról, képet egyáltalán nem láttam róla, mondjuk akkoriban nem is vártam többnyire el, szerintem én sem küldtem neki. Amikor a határon a farkasordító hidegben másztam át a távolban várakozó osztrák vonatra kicsit úgy éreztem magam, mint egy emigráns, aki most készül örökre elhagyni az országot. Estefelé érkeztem a városba, leszálltam, körbenéztem. Magas, körszakállas. Ennyit tudtam róla, de még csak hasonlót sem láttam, perceken belül elszállingóztak a várakozók, miután ráakadtak szeretteikre és csak én maradtam ott a sínpárok között a szakadó hóesésben. Nem szabad kétségbeesnem, elvégre megvan a cím, van nálam térkép, odatalálok simán. Átvergődtem a karácsonyi vásár forralt bor illatú forgatagán, végigcsúszkáltam a macskaköves kis utcákon és nagy nehezen ráleltem a házra, amire valami egyházi szöveg volt kiírva. Kollégium vagy valami ilyesmi. Képtelenség, hogy itt lakna. Na, köszönöm! Hirtelen azt gondoltam, hogy egy ügyesen felépített átverés áldozata lettem. Valamelyik elszánt ellenségem szép hosszú levelezéssel behülyítve kicsalt engem oda az Isten háta mögé.

Mitévő legyek? Egy óra múlva még ment egy vonat Magyarországra, átjutok Szombathelyre és ott meghúzom magam a hétvégére - gondoltam. Haza nem mehettem ugyebár. Vagy ugorjak egy kocsi elé, hogy kórházban éjszakázhassak? Közben végig az emlékeim között kutattam, ki lehetett az a galád, aki így elbánt velem hogy a tél közepén több száz kilométerre az otthonomtól a kétségbeesés határán legyek.

Visszamentem a pályaudvarra, még volt fél óra a vonatig, közben épp befutott az utolsó Szentgotthárdról érkező szerelvény. Félálomban ücsörögtem a váróterem padján és azt hallgattam, amint egy idős házaspár éppen valami közös ismerőst talált egy svájci turistával, mely ténynek mindhárman roppantmód örültek. Lecsukódó szemein egy ide-oda kóválygó alakot vettek észre. Magas, körszakállast. Bátortalanul felálltam, miközben ő is észrevett. Ismeretlenül is rögtön egymásra ismertünk. Megérte a nagy utazás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.