Szépemlékezető Gajduschek tanár úr óráján hallottam először Abraham Maslow elméletéről. A tanár úr azért él ilyen élénken a memóriámban, mivel egyetemi éveim alatt ő volt az egyetlen, aki utóvizsgázásra kényszerített, ráadásul két alkalommal. Valamiféle fura feszültség uralkodott köztünk, mely a vizsgák alkalmával soha nem volt képes egy elégségesben kicsúcsosodni. Na de nem is erről szeretnék témázgatni, hanem Maslow 50-es években kidolgozott elméletéről, mely már akkor is szöget ütött a fejembe és gondolkodásra sarkallt, jelen élethelyzetemben pedig mindinkább bizonyítottnak látom valóságtartalmát.

Emberünk felállított egy szükséglethierarchiát, mely szerint az alacsonyabb szintű szükségleteket előbb kell kielégíteni, mielőtt a magasabb szintűek motivátorként működnek. A piramis legalján természetesen az éhség és a szomjúság helyezkednek el, és milyen igaz, amíg majd' éhen halunk, fenének van kedve azon agyalni, hogy melyik buliba menjünk ma este. Egy hajléktalan sem elsősorban szeretetre és elismerésre vágyik, hanem arra, hogy meglegyen a napi betevője és fedél kerüljön a feje fölé. Ha tele a bendőnk, léphetünk is tovább a piramis következő fokára, a kielégített szükséglet már nem motivál, jöhet a következő "hegycsúcs".

Az elmúlt hetekben-hónapokban azt vettem észre, hogy képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, kreatívan, kezdeményezőn hozzáállni és élvezni azt. Eleinte a kényelmetlen ágyban, vagy a munka monotonitásában kerestem ennek gyökerét, de aztán elkezdtem rájönni, hogy pszichológiai síkon kell keresni a magyarázatot. Nézzük csak Maslow piramisát az én helyzetemre vetítve.

Az éhséggel, szomjúsággal nincs gond, valamiféle biztoságot is nyújt az a hajék, amelyet harmadmagammal osztok meg, persze itt azért találhatnánk kifogásolnivalót. Jön a következő lépcsőfok, a szeretet és összetartozás. Vannak barátaim, akik szeretnek, ez mégis más típusú érzelem. Lehetséges, hogy amíg ez nincs maradéktalanul kielégítve nem tudok továbblépni az önmegvalósítás (kreativitás, céltudatosság) szintjére? Próbálom felidézni a boldog párkapcsolatok időszakát. Egyetem alatt 4,9-es átlagot produkáltam, mikor fülig szerelmes voltam életem második komoly pasijába. Remek munkahelyeket találtam, mikor rózsaszín felhők között második évünket koptattuk legutóbbi társammal. Másfél éve pedig semmi. Persze azalatt szereztem még egy diplomát és a szakvizsgám kétharmadát is sikeresen abszolváltam, szívem egyik sarkában mégis valamiféle üresség tátong és annak befoltozásáig úgy érzem nem tudok kiteljesedni. Persze lehet, hogy ez egy magyarázat arra, hogy lustaságomat mindenféle elméletekkel palástoljam, majd visszatérünk erre a témára, ha boldogságtól csordultan ugyanúgy nem elégít ki a hivatásom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.