Belefásultam, elegem van, nem bírom tovább… Mostantól nem randizom. Nem akarok hétről-hétre újabb emberekkel találkozni, nem akarok több futó ismerőst, új arcokat, akik pár óráig, napig elszórakoztatnak, de aztán mindkettőnk részéről feledésbe merül a másik énje. Elegem van a megszervezett, de mégis rutinszerű találkozásokból, a kötelező kérdéskörökből, amelyeket egymással végigfuttatunk, a furcsa „vajon tetszeni fog-e és én tetszeni fogok-e neki” érzésből, a másiktól megszabadulni vágyás gyötrelmes hangulatától, a feleslegesen elpocsékolt percekből, a lehetséges folytatás kétségéből.

Spontaneitásra vágyom, hogy csak úgy megpillantsuk egymást az utcán, kávézóban, piacon és szóba elegyedjünk, hogy egy régi ismerőssel fűzzük szorosabbra barátságunk szálait egy közösen töltött éjszaka során, hogy a baráti társaságunkba újonnan belecsöppenő egyedet ismerhessem meg lépésről-lépésre a randizásra készülődés elmaradhatatlan izgalma nélkül.

Páncélt növesztek és felétek fordítom, ha eddig nem ismertük meg egymást most egy darabig nem is fogjuk. Lehet, hogy csak a téli depresszió folyományaként bekövetkező átmeneti állapot ez és a tavasz beköszöntével hormonjaim majd újra igénylik a váratlant és ismeretlent, de egyelőre nem kívánok változtatni fenti álláspontomon.

Ismertem már kb 3 éve, rendszertelenül futottunk össze közös barátunk által rendezett összejöveteleken, beszélgettünk pár szót, de kapcsolatunk szálait soha nem fűztük ennél szorosabbra, valahogy egyikünk sem vágyott rá.

Az az este is ugyanúgy kezdődik, mint a többi, beszélgetés iszogatás, egyik lakásból másikra, a barátok persze lemorzsolódnak, hét.. hat... öt... végül már csak négyesben üldögélünk Zsuzsinál a nappaliban és azt veszem észre, hogy keze lassan a kezemhez ér. Utóbb Zsuzsi említette, hogy a konyhában csókolóztunk, de én ezt az elfogyasztott alkohol mennyisége miatt sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudom. Taxit hívunk, én egy másik kocsival tervezem a hazajutást, de valahogy mellé kerülök. A lakásába liftezünk, egymásnak esünk amint becsukjuk az ajtót, egy órán át szeretkezünk, majd 4.45 körül elalszunk.

Menthetetlenül másnaposan hagyom el a lakást, sétálok a villamos felé, hogy 9 körül munkába álljak, bár látom, hogy mai napom nem kecsegtet tól sok eredménnyel.

Délelőtt hív, megköszöni az estét és mentegetőzik, hogy ő ugyan sose szokott ilyesmire vetemedni. Aztán magyarázni kezdi, hogy még nincs túl az előző kapcsolatán és tulajdonképpen nem akar semmi komolyat tőlem. Türelmesen végighallgatom, elbúcsúzunk, nem akarom félbeszakítani, de persze én sem szőttem ábrándokat az előző nap után. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi. Azóta nem keressük egymást.

Úgy két éve kezdődhetett vagy inkább két és fél. Akkor éppen volt valakim, de mégis elkezdtünk beszélgetni egymással. Állandóan írogatta, hogy most itt látott meg amott... Én ugyan sose érzékeltem a jelenlétét és nem tudtam hová tenni, de szimpatikusnak tűnt, ezért nem töröltem visszavonhatatlanul msn-ismerőseim köréből. Küldött képet is, napszemüvegest, homályost és bevallom igazából sose vettem komolyan a srácot. Találkozóra nem tudott időt szakítani, mintha neki is kényelmes lenne ez a virtuális kergetőzés, ez a macska-egér játék, amiben ő néha megles engem, majd diadalittasan megírja ezt én pedig kétségek közöt gyötrődöm, hogy az arctalan tömegben vajon ki lehetett az?

Titokzatos is volt kicsit, alig árult el valamit magáról, körülbelül be tudtam határolni, hogy milyen területen dolgozik, de mást harapófogóval sem tudtam kiszedni belőle. Úgy fél éve történt, hogy egy újsághírben láttam egy fotót, beindultak agyamban a fogaskerekek és pillanatokon belül ráeszméltem, hogy ő az én titkos hódolóm. Oké, nem egy szokványos foglalkozása van, de azért mégsem az ország miniszterelnöke, hogy ennyire leplezni kellene kilétét. Megtudtam róla szinte mindent, nyomozni kezdtem utána lassan, de biztosan.

Az elmúlt hetekben felgyorsultak az események, gyakran összefutottunk itt-ott és már nem volt meg helyzeti előnye, melyből vélt magabiztossága táplálkozott... Már én is tudtam ki ő. Szemezéseinket halk "sziá"-k kísérték, míg végre a tettek mezjére léptünk és megszerveztük a személyes találkozót.

Kicsit elbizonytalanodtam, két év alatt egy elefánt kihord egy bébit, a mi kapcsolatunk is ilyen hosszan érlelődött, de vajon mi születik meg belőle? Fokozott elvárások, melyek eddig fotókból, egymásra kacsintásokból, rövid kis beszélgetésekből építkeztek, tipikusan azok, melyeket a személyes alálkozó adott esetben egy perc alatt romba dönt. Félek, hogy talán nem is kellene ezt erőltetni, de ha nem tesszük meg ezt a lépést, még hónapokig évődhetünk egymással és várhatunk a random koccanásainkra Budapest terepasztalán. Nem, ezt meg kell tenni és utána levonni a további következtetéseket.

Szépemlékezető Gajduschek tanár úr óráján hallottam először Abraham Maslow elméletéről. A tanár úr azért él ilyen élénken a memóriámban, mivel egyetemi éveim alatt ő volt az egyetlen, aki utóvizsgázásra kényszerített, ráadásul két alkalommal. Valamiféle fura feszültség uralkodott köztünk, mely a vizsgák alkalmával soha nem volt képes egy elégségesben kicsúcsosodni. Na de nem is erről szeretnék témázgatni, hanem Maslow 50-es években kidolgozott elméletéről, mely már akkor is szöget ütött a fejembe és gondolkodásra sarkallt, jelen élethelyzetemben pedig mindinkább bizonyítottnak látom valóságtartalmát.

Emberünk felállított egy szükséglethierarchiát, mely szerint az alacsonyabb szintű szükségleteket előbb kell kielégíteni, mielőtt a magasabb szintűek motivátorként működnek. A piramis legalján természetesen az éhség és a szomjúság helyezkednek el, és milyen igaz, amíg majd' éhen halunk, fenének van kedve azon agyalni, hogy melyik buliba menjünk ma este. Egy hajléktalan sem elsősorban szeretetre és elismerésre vágyik, hanem arra, hogy meglegyen a napi betevője és fedél kerüljön a feje fölé. Ha tele a bendőnk, léphetünk is tovább a piramis következő fokára, a kielégített szükséglet már nem motivál, jöhet a következő "hegycsúcs".

Az elmúlt hetekben-hónapokban azt vettem észre, hogy képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, kreatívan, kezdeményezőn hozzáállni és élvezni azt. Eleinte a kényelmetlen ágyban, vagy a munka monotonitásában kerestem ennek gyökerét, de aztán elkezdtem rájönni, hogy pszichológiai síkon kell keresni a magyarázatot. Nézzük csak Maslow piramisát az én helyzetemre vetítve.

Az éhséggel, szomjúsággal nincs gond, valamiféle biztoságot is nyújt az a hajék, amelyet harmadmagammal osztok meg, persze itt azért találhatnánk kifogásolnivalót. Jön a következő lépcsőfok, a szeretet és összetartozás. Vannak barátaim, akik szeretnek, ez mégis más típusú érzelem. Lehetséges, hogy amíg ez nincs maradéktalanul kielégítve nem tudok továbblépni az önmegvalósítás (kreativitás, céltudatosság) szintjére? Próbálom felidézni a boldog párkapcsolatok időszakát. Egyetem alatt 4,9-es átlagot produkáltam, mikor fülig szerelmes voltam életem második komoly pasijába. Remek munkahelyeket találtam, mikor rózsaszín felhők között második évünket koptattuk legutóbbi társammal. Másfél éve pedig semmi. Persze azalatt szereztem még egy diplomát és a szakvizsgám kétharmadát is sikeresen abszolváltam, szívem egyik sarkában mégis valamiféle üresség tátong és annak befoltozásáig úgy érzem nem tudok kiteljesedni. Persze lehet, hogy ez egy magyarázat arra, hogy lustaságomat mindenféle elméletekkel palástoljam, majd visszatérünk erre a témára, ha boldogságtól csordultan ugyanúgy nem elégít ki a hivatásom.

Szimpatikus, magas, szőke, kékszemű srác volt. Kicsit sétáltunk, majd beültünk egy helyre forralt bort inni. Két óra úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem, feltűnt, hogy mennyire jól érzem magam a társaságában. Minden annyira tökéletesen alakult.

Este ő jelentkezett elsőként a "kötelező randi utána sms-sel", mely kifejezetten pozitív üzenetet hordozott, én persze viszonoztam és kifejeztem reményemet a további találkozót illetően.

Nem, másnap azért még nem áraszott el a lila köd, de tervezgettem, eljátszadoztam a gondolattal és úgy általánosan kellemes kedélyállapotban voltam. Lefekvés előtt váltottunk pár sms-t, biztosított arról, hogy most elég elfoglalt, de szeretne időt szakítani rám mindenképpen. Elégedetten hajtottam álomra a fejem.

A péntek szokványosan telt, sőt kifejezetten egyhangúan az irodában, de az éltetett, hogy hétvégén pár órát talán Vele tölthetek . 19:10-kor azonban egy lakonikus üzenetben a következőkről tájékoztatott:

"Szia! Ne haragudj, de közbejött egy exbarátom és felkavarta bennem a dolgokat, lehet összejövünk, úgyhogy most nem fog menni :( sajnálom, nagyon szimpatikus voltál."

Hát... Ez van... Mit lehet tenni? Nem fogom emiatt felgyújtani a lakását vagy levetni magamat a Szabadság-hídról. Mindamellett pont azon gondolkodtam, hogy néha én is elő szoktam venni ezt az "összejöttem újra az exemmel" szöveget, ha le akarok rázni valakit. Vajon ő is csak udvarias körítésként adta elő, hogy ne fájjon annyira a kudarc? Vagy tényleg felmelegítik a töltött káposztát? Tulajdonképpen mindegy is, az én helyzetemet nézve az eredmény ugyanaz.

Mint az köztudott, másfél hete lakótársat keresünk a megüresedett nagyszobába. Alig két éve lakunk ebben az újlipótvárosi kecóban, de már másodszor hagy el minket a kedvelt és hűséges lakótárs. Leszögezem persze, hogy a baj nem velünk van. Nem horkolunk elviselhetetlenül vagy esszük meg titokban egymás kajáját, csak valahogy aki abba a szobába beköltözik, hónapokon belül rátalál élete szerelmére, és önkéntelen késztetést érez az iránt, hogy az illetővel minél hamarabb összeköltözzön. Mi meg maradunk azzal a nyűggel, hogy megfelelő, megbízható, normális, fizetőképes lakótársat keressünk, ami sajnos az utóbbi hét felhozatalát tekintve elég reménytelennek tűnik.

Hogy mégis miért siránkozok egy randizós blogban a lakótárs-keresés gyötrelmeiről, azt illusztrálja egy nemrég történt eset. Egyesek ugyanis képesek ezeket az alkalmakat is ismerkedésre használni.

Bence egy meleg hirdetési oldalon írt nekünk, és én azon nyomban fel is hívtam. Szimpatikus hangja volt, de már a telefonban leszögezte, hogy ő nem akar az albérletért cserébe szexuális szolgáltatásokat nyújtani, erről szó sem lehet. Megjegyeztem,hogy bennünk sem merült fel ilyesmi - bár most, hogy szóba hozta érdemes lenne elgondolkodni a dolgon (persze ezt csak magamban futtattam végig az agyamon).

Nos tehát, jött Bence, éjjel 10-re, mert a munkahelyéről csak így tudott elszakadni. Első benyomásra nem volt az a tipikus ideális lakótárs típus, de már annyi emberke fordult meg a héten nálunk, hogy kezdtem kompromisszumkészebb lenni. Bejött, lekabátolt, a lakótársam és én eldaráltuk a már-már szokásos litániát (vicces, hogy az erkélyről mindig én mesélek, a mondatnak ugyanannál a részénél húzva el a függönyt, hogy megmutassam, a lakótársam feladata pedig a "hogy jutsz majd ki a lenti bejárati ajtón" kezdetű versszak eldalolása).

Fura egy srác volt ez a Bence, arcáról mélabú és megtörtség sugárzott, szemei bánatosan meredtek a messzeségbe és hamarosan meg is tudtuk miért. Percekig tartó panaszáradatot kaptunk sanyarú sorsáról, arról, hogy tették ki szülei otthonról, hogy mióta felköltözött Pestre csak őt el nem fogadó vagy rendetlen, elviselhetetlen lakótársai voltak stb., stb. Közben végig azon járt az eszem, hogy ha összeköltözünk vele, akkor nagy valószínséggel minden áldott este ezeket a cseppet sem szívderítő történeteket kell hallgatnunk, amíg mind a hárman öngyilkosságot követünk el a sütőbe dugott fejünkkel.

Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Ezért - és azért is, mert a kaució kifizetése is gondot okozott volna neki - másnap egy kedves üzenetben negatív válaszban részesítettük. Nem tört ki dürohamban, de azt megjegyezte, hogy nagyon szimpatikus voltam neki (kösz!). Másnap a lakótársamat egy ismerkedő oldalon is meglelte és üzenetekkel kezdte ostromolni párkapcsolat létesítése témakörben. Ezen mi lepődtünk meg a legjobban, hiszen pont ő hangsúlyozta, hogy mennyire taszítják a szoba-kiadás ürügyén szexpartnert kereső egyének, erre ironikus módon pont ő az, aki lecsap a gyanútlanul lakótársat kereső fiatal fiúkra, így hálózva be őket.

Lehetséges, hogy ez a taktikája? Nem mer randizgatni, hanem mondva csinált indokokat gyárt arra, hogy melegekkel megismerkedhessen? Egyik héten számítógép-szerelőt hív, a másik héten másolt DVD-ket csereberél? Állásinterjúkra megy el vagy angolórákat vesz? Mind-mind remek alkalom arra, hogy a randizás látszata nélkül ismerhessünk meg embereket és aztán egyéb módon megkeresve őket csapjunk le rájuk - hátha. Abból a szempontból biztos remek megoldás, hogy nincsen randistressz, ideges készülődés, "tetszem-e neki vagy sem" érzés. Viszont így nagy valószínűséggel csak olyanokba botlik bele, akiknek egyébként esze ágában sem lenne találkozni vele, de talán egyszer bejön. Százból egy! Legyen szerencséje!

Értelmes beszélgetés a társkereső oldalon, röpke 8 perc alatt:

1. haver 15. Oct. 2009 - 17:17
szia, érdekelnének laza szexes találkozások? szép délutánt és üdv.

2. én 15. Oct. 2009 - 17:20
Szia!

Kép nélkül biztos, hogy nem. Bocs.

Üdv., .....

3. haver 15. Oct. 2009 - 17:21
nem kép nélkül gondoltam ám.... huuu

4. én 15. Oct. 2009 - 17:22
Gondolom, de még a második üzenetedben sem csatoltál, szóval inkább hagyjuk.


5. haver 15. Oct. 2009 - 17:23
nem értetted úgy látszik miért nem csatoltam! elmagyarázzam = diplomatikus NEM.
csaaaa

6. én 15. Oct. 2009 - 17:24
Szuper :D
Örültem! :D


7. junhawer 15. Oct. 2009 - 17:25
na csak leesett. üdv.

Laci a parazita tipikus esete, de lássuk csak mit is tett, amivel kiérdemelte ezt a blogbejegyzést?

Egy ismerkedő oldalon gabalyodtunk egymásba, harmincakárhány éves, gondoltam egy alkalomra jó lesz. Megadom a mobilszámom, megcsörget, el is mentem az övét annak rendje és módja szerint. Ellenben ő vezetékes számot kér, mert azt tudja otthonról hívni. Na neeem, ebből nem eszik, megadom az irodai faxszámot, azt hívogathatja napestig.

Küldök neki pár sms-t, zéró válasz, ellenben folyamatosan megcsörget. Csak egy-egy csörgés, felvenni sincs időm, az sms-ekre továbbra sem válaszol. Visszahívni pedig nem fogom, mert ugye köztudottan nem szeretek első randi előtt telefonon értekezni. Este hazamegyek, a rendületlen csörgetések egyre csak folytatódnak, nekem pedig már rég elment a kedvem az egésztől. Másfélóránként egy röpke csörr és kész. Majd egyszer csak egy üzenet is érkezik a hangpostámra.

"[Név], gyönyörűm, Laci vagyok.Tudod, írtál nekem a [.....]-n. Figyelj, hogy tudnánk talizni? Hazamegyek és otthon tudlak hívni vezetékesről. Megcsöriztelek, gondolom el tudtad menteni. Cuki hangod van, már nagyon cummantanálak. Lassan lejár itt a gépidőm, adj egy vezetékest és hívlak majd. Na puszika!"

Vonjuk le a következtetéseket a fentiekből:

1. Laci harmincas férfi.

2. Nyilvános helyen internetezik, és időalapon fizeti. (nem munkahelyről, nem otthonról)

3. A mobiljával csak egyoldalú kommunikációra képes, sms-re nem válaszol, gondosan mindig csak egyszer csörget meg, hogy éppen felhívja magára a figyelmet, de ne vegyem fel. Alapos okkal feltehető, hogy az egyenlege zéró felé konvergál.

4. Otthonról, vezetékesről tud csak felhívni másik vezetékest, valószínűleg anyuci a basic csomagra fizetett elő.

Persze ezekkel semmi problémám nem volna, ha normálisan, értelmes ember módjára "venné az adást", hogy nálam most nincs esélye.

A telefonomon még aznap este újabb hangüzenet jelenik meg:

"Gerlém, gyönyörűm, mi legyen? Benti számon senki nem veszi fel. Hazamentél lezuhanyozni vagy mi? Hát izé... jó lenne, ha odamennél egy fülkéhez, vezetékest tudok hívni, otthon nincs internet. Csipogj meg, vagy küldd át a számot és hívlak. Puszi drága."

A következő nap azzal telik, hogy kétóránként megcsörget a mobiljáról, ignorálom. Este 10 körül ismeretlen szám hív, most nem csak megcsörget, hanem rendesen hagyja kicsöngeni. Talán mégis áldoz pár forintot rá és vezetékesről hív mobilt? Micsoda meggondolatlan pazarlás. Három próbálkozás után ismét egy hangüzenet landol:

"Gerlém, gyönyörűm, élsz-e még? Nem láttalak egyész nap a [......]-n, nem tudom mi legyen. és akkor izé... hát tudnánk beszélni, ha odamennél egy fülkéhez és elküldenéd a számát. Jelentkezz, na puszika drága."

Tudom, aljas vagyok de szánalmasságán olyan jó szórakozni. Holnap megkapja sms-ben az elbocsátó szép üzenetet, vélhetően úgysem válaszol rá...

Tudtátok-e kedves olvasóim, hogy:

- a H1N1 vírust a WHO terjeszti tulajdonképpen és az oltásban, ami most került forgalomba, nanochip van, amely irányítani tudja majd az embereket;

- az Illuminátusok 1703 óta azon agyalnak, hogy vegyék át a világuralmat és már lassan el is érik céljukat, a monarchiákat is ők döntötték meg, hogy így a demokrácia segítő kezével mindenhová beférkőzhessenek;

- az Egyesült Államok évek óta kínai kölcsönökből él;

- a Jobbik tulajdonképpen nem szélsőjobbos, hanem radikális baloldali párt.

Nekem sem volt halvány lila fogalmam ezekről, egészen múlt hétig. Fenti hiteles és ténybelileg megalapozott kijelentések egy huszonegynéhány éves alkalmazott szájából hangzottak el, akivel legutóbb a Dunakorzón sétálgattam első randi ürügyén. Nem igazán tudtam (és nem is akartam) hozzászólni a hallottakhoz, mert ugyan tájékozott embernek tartom magam, de arra is egyből rájöttem, hogy emberünkkel vitázni nem érdemes, inkább csak magamba fojtva röhögtem a sületlenségein.

Kandírozott meggyként került futó találkozásunk tortájára az a jelenet, amikor padon ücsörgés közben felvette a telefonját és cirka negyed órán át részletezte a haverjának, hogy épp hogyan fog kinézni majd az új lakása. Ha jobban belegondolok, szerintem kérdések nem is igazán hangzottak el a szájából, tulajdonképpen nem is érdekelhette annyira a személyem, hanem örült, hogy végre újabb áldozatot talált, akinek tovább terjesztheti összeesküvés-elméleteit. Egy fájdalmas ponton azonban félbe kellett szakítanom. Megy a metróm, sietek. MSN-en azért megnyugtatott, hogy legközelebb nem fog ennyit beszélni, de így legalább tudom, hogy mennyire sokoldalú. Sok, túl sok oldalú.

Az alábbi eset nemrég esett meg az egyik ismerkedő oldalon. Enyhén szólva naív külföldi barátunk röpke fél óra alatt holtomiglan-holtáiglan belém szeretett. Na de lássuk is a tanulságos és szánalmas beszélgetést:

X:      hi, how are you? where you from?

Én:    Hi, from Budapest.

X:      Where in Budapest? I am 13 district, at Orszagbiro.

Én:    I live in 13. as well. What are you doing here?

X:     My company brought me here, until feb next year. You are a nice guy!

Én:    Thanks, we could meet when you will be free.

X:     I am free now.

Én:    I am at my parents, but maybe next week.

X:     Okay, I hope we can meet and be friends because you are so nice.

ÉS MOST KEZD ELDURVULNI!

Én:    My number is: 06 20 *******

X:     Mine is 06 70 ******* I am ..... are you single?

Én:   Yes I am.

X:     Really? So can I love you?

Én:    Yes, you can :)))))

X:     Can you be my boyfriend?

Én:    but we don't know eachother, being your bf depends on many things.

A LEGVICCESEBB

X:     yes i know.. but i can offer you my love... and i will going to love you faithfully and honestly.

Én:   Thanks, we can meet next week.

X:    Really, so we're boyfriends now?

Én:   Nooo, we haven't met personally :)

X:    Ok, I love you!

Én:    You don't know me, you can't love me!

X:     But I love you.

Itt végeszakadt tartalmas beszélgetésünknek. Csodálkozik valaki, ha nem akarok ezek után találkozni vele?

Nem szoktam direkt marketinget folytatni ezeken az oldalakon, most mégis muszáj kicsit, hogy mindenki átérezhesse a bejegyzésem hangulatát.

Van ugyanis ez a tusfürdő, amelynek első példányát még tavaly novemberben kaptam barátaimtól a születésnapomra. Fantasztikus csoki-narancs illata már az első zuhanyozáskor magával ragadott, és utána egészen kora délutánig éreztem magamon ezt a csodát. Nosza el is határoztam, hogy ezentúl csak különleges alkalmakkor fogom használni, vagyis olyankor, ha az éppen aktuális kiszemelttel már olyan stádiumba kerül a kapcsolatunk, hogy érezhesse a bőröm illatát (tudom, Gáspár Győzire asszociál most mindenki).

Így is tettem, és szigorúan az első ágybabújások előtt pacsoltam vele, nem pocsékoltam holmi alkalmikra. Az első tégely - ami egyébként nem is olyan hűdenagy - most kezd kifogyni, vagyis röpke 10 hónap alatt tudtam annyi megfelelő alkalmat produkálni, hogy felemésszem. El is szaladtam hát venni még párat, mivel megtudtam, hogy állítólag kivonják a forgalmomból (mint minden jó dolgot, amit megkedvelek pl. a Piros Mogyorós karácsonyi változatát). Bespejzoltam 2 üveggel, ha így haladok ez már életem végéig elég lesz azt hiszem...

Mielőtt még mindenki valami szaftos történetre gondolna a cím elolvasása után, már most szeretném rögzíteni, hogy a továbbiakban egy elszalasztott pasiról lesz szó, nem pedig a szüzesség hivatalos elvesztéséről.

Robit pár hete ismertem meg, feltűnően jóképű volt, korombeli, kifejezetten normális, akire érdemes időt szánni. Pár randi után moziba mentünk, elcsattant az első csók, de én valahogy olyan lagymatagnak éreztem a kapcsolatunkat, mintha nem érdekelném igazán. Következő héten rám szakadt ezeregy munka és közben kitűzték egy durva vizsgám időpontját, és Robi lassan elfelejtődött, ő sem keresett igazán és én sem őt…

Szombaton viszontláttam egy házibuliban, még mindig remekül nézett ki, zavarban is voltam, hogy merjek-e a szeme elé kerülni, de értelmes emberek módjára tisztáztuk a dolgot és megbeszéltük, hogy keressük egymást. Kicsit megörültem ennek, mivel azt jelentette, hogy mégiscsak érdeklem őt és hiányoztam neki az elmúlt hetekben. A buli aztán egy szórakozóhelyen folytatódott, ahová már nem volt kedvem lemenni, de Robi és pár barátom nekivágtak az éjszakának.

Másnap este sms-ben jeleztem ismételt találkozási szándékomat és ekkor jött a hidegzuhany. Éjjel összejött a – szó szerint – szívtipró Oszkárral, aki mellett senki nem marad meg két hétnél tovább és aki már a házibulin is ott legyeskedett körülötte.

Ha nem mentem volna haza, hanem velük tartok… Ha felhívom magamhoz és nálam alszik… Ha előre közlöm Oszkárral, hogy márpedig ő az én kiszemeltem és hagyja békén… Ha… Ha… Ha… Túl sok a feltételes mód. Inkább belenyugszom. Várhatóan napokon belül úgyis szakítanak, de akkor már könyöröghet nálam, többé nem kell. Oszkár után nem.

- Kávézóba vagy étterembe vigyem az első randin?

- Semmiképpen se étterembe, ha nem bejövős az illető egy forró csokit könnyebb legyűrni és gyorsan otthagyni, mint egy teljes vacsorát végigkínlódni vele.

Gyakran Ismételt Kérdések című rovatunkat olvasták.

Nálam igen...

"Van egy középfokúm angolból, kábé megértem a Britney klipek szövegét és a külföldi pornóoldalakon is egész jól elnavigálok, amíg el nem jutok az ingyenes szekcióig. Azt hiszem elkezdek randizgatni külföldiekkel."

Sok tizen- és huszonéves kis fiatal agyában vetődnek fel a fenti gondolatok, az alkalmi találka külföldiekkel még izgalmas is, itt van pár napig, flörtölgetünk, jól érezzük magunkat, aztán úgyis hazamegy és nem kell többet problémázni vele. Ezeket a futó kapcsolatokat az idegenek is nagyrészt így fogják fel és nem élik bele magukat holtomiglan-holtodiglanba az éppen aktuális, de a nyelvi nehézségek ellenére is kapóra jövő partnerrel.

A gondok akkor kezdődnek, ha a misztikusan vonzó idegen - tudja Isten, hogy mi okból - kis hazánkban maradna és ezen időszak kellemes eltöltéséhez megfelelő egyénnek tart minket.

Elég sok náció megfordult már a nyilvántartásomban. Osztrák, szlovák, lengyel, német, szlovén, szerb, olasz, görög, orosz, finn, holland, francia, spanyol, angol, amerikai, iráni, mexikói (próbáltam csigavonalban haladni, remélem nem maradt ki senki). Egyikre se mondanám, hogy rosszul éreztem volna magam velük, de összességében mindegyik esetben örültem, amikor megszabadultam tőlük.

Lehet ugyanis multinál dolgozni és egész nap külföldiül karattyolni, de amikor hazamegyek kis intim szférámba és azzal szeretnék lenni, aki a legfontosabb a számomra semmi kedvem egész idő alatt csúcsra jártani az agyamban szótárgépet és azon filózni, hogy vajon megfelelő szórendet használom-e. Kétségtelen, hogy az ilyesmi jótékonyan hathat az ember nyelvismeretére, azonban ismerem már azt az érzést, amikor a leggyengédebb, legszebb szavakkal szeretnél kedveskedni szerelmednek és csak annak otromba, oda nem illő szinonímája jut eszedbe, miközben vért izzadsz, hogy nem tudod igazán átadni érzelmeidet.

Mann, homme, oumo inkább a szomszéd ajtón kopogtass.

Angolhonba szakadt rokonaimtól egy dobozos karácsonyi pudingot kaptam ajándékba, stílszerűen karácsonyra. Erről a félkész ételről azt érdemes tudni, hogy vagy vízben forralgatja az ember időtlen időkig a megfelelő élvezeti érték eléréséhez vagy pedig benyomja a mikróba pár percre. Mivel jelenlegi lakásomban éppen nincs mikró, elhatároztam, - és fogadalmat tettem - hogy eme nemes eledelt a majdani párommal fogom összebújva elmajszolni valami romantikus film bambulása közben (feltéve, ha rendelkezik mikrohullámú sütővel)

Bár mindegyiknek volt mikrója, azonban sem a sármos zafírszeművel, sem a köpcös biciklisnadrágossal, sem a rámenős ügyvéddel, sem a kőgazdag autóiparossal, sem a nyunyófejű harmincassal sem pedig az amerikai zsidó ösztöndíjassal nem fajult odáig a kapcsolatom, hogy a konyhájukba a csodás pudingot eljuttathattam volna.

Az édesség szavatossága 2010 márciusában lejár, az óra ketyeg, az idő szorít... Rémálmaimban már látom magam, ahogy február végén forralgatom a kis lábosban a pudingocskámat, majd magányosan betömöm egy újabb blog-bejegyzés írása közben. SOS!

Igen, megcsináltam! Sikerült üzenetváltásba keverednem Budapest második legjobb pasijával, Ádámmal (sőt, inkább csupa nagybetűvel: ÁDÁM). Igen, megcsináltam! Sikerült megszereznem ennek a földre szállt félistennek az msn címét is. És igen, megcsináltam! Pár érzelemdús mondatot váltottunk vele msn-en is, de el kellett rohannia valami partira. Sebaj, lassan érik be ez a gyümölcs, de hamarosan már szüretelhetek. Várok… Egy nap… Két nap… Egy hét… Soha nincs msn-en, de biztos annyi programja van egy ilyen jópasinak, hogy nem ül naphosszat a számítógép előtt, mint én, az utána ácsingózó szürke kisegér.

Egy gyanútlan kedd reggelen azonban csodálatos nevecskéje felkúszik a képernyőm jobb sarkán, majd lassan alábukik, de akkor már megnyitottam az ablakot, hogy beszélgethessek vele. A kitörő örömtől szívem egyre hevesebben ver, bezárok minden más alkalmazást, hogy kizárólag RÁ tudjak koncentrálni. Meglepően kedves, ami még jobban felbátorít, azon kapom magam, hogy már fél órája beszélgetünk és egy randit szervezünk aznap estére. Ez komoly? Ez tényleg velem történik? Pár óra és találkozni fogok azzal, aki derűsebbé varázsolja egyhangú álmaimat? És valóban… úgy fejezzük be a beszélgetést, hogy este már személyesen folytassuk a Ferenciek terén.

Fél méterrel a föld felett lebegek el a randi helyszínére, néha belémhasít, hogy mit fogok egyáltalán beszélgetni vele, ha a szavam is elakad puszta látványától, de majd csak megoldódik valahogy. Hív, hogy már ott van. Valaki csípjem belém, annyira érzéki a hangja, és már türelmetlenkedik, gyorsabban is szedem a lépeimet.

Odaérek. Ő sehol. Hívom. Nem veszi fel. Kétségbeesek. Valaki közelít. Elég kis jelentéktelen. Átnézek felette. Még jobban közelít. Sőt mi több, vigyorog. És a nevemen szólít… Majd kezet nyújt: „Szia, Ádám vagyok.” Állok, megszólalni nem bírok, flashbackekben lepereg előttem a történet és felgöngyölítem az ügyet, mint Miss Marple. Megadta az msn címét, fel is vettem partnernek, aznap még beszélgettünk. Eltűnt egy hétre, majd feltűnt újra – de akkor már nem ő volt, nem-nem, hanem a mi kis randihősünk, aki történetesen ugyanazzal a néven volt fent az msn listámon, mint Mr. Tökély, és akit még hónapokkal ezelőtt vettem fel partnernek, de azóta sem kommunikáltam vele. Vagyis, mint most kiderült, mégis… Csak dadogni tudok, próbálom feldolgozni a helyzetet és legbelül csak magamat ostorozom. Megfordul a fejemben, hogy esetleg szánalomból lefeküdjek vele, de elhessegetem a gondolatot. Vélhetően neki ez élete egyik legcsodálatosabb napja, a bárgyú vigyor le sem fagy a fejéről. Csetlő-botló beszélgetésbe kezdünk miközben sétálunk, nekem pedig a menekülő-útvonalakon jár az eszem. Megcsörren a telefonom, aminek még soha nem örültem ennyire. Ismeretlen szám, a bankomtól keresnek valami ostoba ajánlattal, de én úgy teszek, mintha egy munkatársam lenne, szerencsétlen ügyintéző már rég lerakja a telefont, de én még mindig tettetem az értelmes beszélgetést, ami végül oda fajul, hogy egy mondvacsinált ürüggyel vissza kell rohannom az irodába.

Gyors kézfogással elválunk, minél előbb el akarom felejteni ezt a kínos incidenst. Veszélyes találmány ez az msn.

Elméleti fejtegetések után következzen ismét egy személyes jellegű történet, mely ékes bizonyítéka annak, hogy nem szabad úgy találkozni valakivel, hogy előtte nem láttuk volna két-dimenzióban.

Pedig sokáig – ismerkedő korszakom kezdetén – még nem voltam a kép nélküli találkozás ellenzője, sőt eddigi három komoly kapcsolatomat is úgy ismertem meg, hogy a randi előtt csak három számadatot (telefonszámmal együtt négy) tudtam róluk.

A nevére már nem emlékszem, talán Gábor vagy Péter volt, akkoriban ilyenekkel ismerkedtem. Levelezgetés közben kiderült, hogy egyik jóbarátommal jár egy egyetemre. Nosza, rögtön leinformáltam a srácot, a „jóbarát” pedig a rendelkezésre álló adatok alapján arról tájékoztatott, hogy a másnapi randim nem más, mint az egyetem legtutibb pasija, magas, izmos, szőke, szépmosolyú és minden, ami szem-szájnak ingere. Sem azelőtt, sem pedig azóta nem készültem randira úgy, mint arra a napra. Frissen borotválkozva, illatfelhőben úszva, csinos ruhában léptem ki a Jégbüfé elé, várva a nagy Ő-t.

Közben leszólított egy hórihorgas, SZTK keretes, szabálytalan fogsorú, kócos egyén, sőt a keresztnevemet is tudta. Jeleztem neki a szememmel, hogy kopjon le, mire közölte, hogy őt várom. A háta mögé néztem, hátha ott a hercegem, de reményvesztetten kellett tudomásul vennem, hogy rajta kívül senki nem kíváncsi rám pillanatnyilag a Ferenciek terén. Így hát sétáltunk egyet, kétségtelenül jól elbeszélgettünk, de az út végén – életemben először – az „inkább ne keressük egymást” javaslattal váltam el tőle. A téves információt szolgáltató barátomat, aki tulajdonképpen egy hasonló keresztnevű srácra gondolt, másnap kasztráltattam…

A tanulság tehát: mindig kérjünk fotót leendő randipartnerünktől – ami persze korántsem garancia, hogy valóban megfelel az illető aktuális állapotának, de valami halovány támpontot legalább adhat.

 … amit nem szabad megtenned, ha ejtenek.

„Tartós kapcsolat az, ha valaki olyan érzelmeket kelt benned, hogy egy éjszakánál többet is el tudsz képzelni vele.”

Mindenki tudja, hogy nincs két egyforma randi, mégis alapvetően két csoportra oszthatjuk őket:

Alkalmi randi: Alkalmi randinak minősül két ismeretlen személy közötti azon találkozás, melynek elsődleges célja a felek ösztönös szükségleteinek haladéktalan kielégítése további találkozás igénye nélkül.

Tartós randi: Minden, az alkalmi randi körébe nem tartozó találkozás, amely esetekben a felek igénye az egymás közötti hosszabbtávú, érzelmeken alapuló kapcsolat kialakítása, további találkozás igényével.

Természetesen vegytisztán nem lehet elkülöníteni ezen két intézményt, hiszen „evés közben jön meg az étvágy” alapon elképzelhető, hogy az alkalmit annyira megkedveljük, hogy vele éljük le aztán életünk felét, vagy a tartósnak indulóval már legelőször az ágyban kötünk ki és ott realizálódik mindkettőnk számára, hogy bizony mi nem egymást keressük.

A különböző típusú randik más-más előkészületeket igényelnek. Alkalmi esetén nem igazán ragaszkodunk kialakult preferenciáinkhoz, mind a korhatár, mind pedig a testalkat tekintetében – az intelligencia-szintről nem is beszélve - némileg kompromisszumkészebbek vagyunk, hiszen a partner igényei is csak arra a bizonyos dologra szorítkoznak, felesleges őt elbűvölni sziporkázó műveltségünkkel, remek humorunkkal vagy azzal, hogy mennyire tuti állásunk van, elég egy zuhany, és már indulhatunk is. Végletes esetben még beszélgetnünk sem muszáj. Pár óra múlva már a nevére sem fogunk emlékezni, már ha egyáltalán előtte megkérdeztük.

Ezzel szemben, ha hosszú távú kapcsolatra készülünk a kiszemelttel, mind fizikailag, mind lelkileg alaposabb előkészületet igényel a randi, mivel ekkor tényleg döntő az első benyomás. A legeslegjobb formánkat kell hoznunk és kíméletlenül lehengerelnünk az illetőt, amennyire csak tőlünk telik, valamint ugyanezt várjuk a másik féltől is. Persze tudjuk, hogy a kapcsolatok jelentős hányada megreked már ezen a randin, de ha meg sem próbálunk mindent megtenni a lehető legpozitívabb eredmény érdekében utána már csak magunkra vethetünk, ha nem csörög a telefonunk.

„Nem feltétlenül kell órákon át a telefonon lógni, ha még nem is ismeritek egymást.”

Egyik januári egyhetesem mulatságosnak találta azt a rigolyámat, miszerint a személyes találkozó előtt inkább az e-mailek, és szöveges üzenetek váltását részesítem előnyben a telefonos beszélgetésekhez képest. Persze ez nem azért van, mert olyan repedtfazék hanggal áldott meg a sors, amit személyes kisugárzásom a randin elnyomna, de telefonban képtelen lennék leplezni, hanem pusztán felesleges idő (és pénz) pocsékolásnak tartom. Persze felesleges időpocsékolásnak tekinthetjük a levelezést és chatelést is, de az valahogy kevésbé intim, mint egy telefonos csevej.

A kazincbarcikai srác például a randi előtti héten minden este felhívott, majd egy közös ebédben kifulladt az egyébként sem túl reményteli kapcsolatunk.

Az izmos tetkóssal közel háromnegyed órán át cseverésztünk, végül nyomtalanul eltűnt.

Jelenleg is 2 naponta csevegünk egy fiúval perceken át, de valahogy a találkozásig még nem sikerült eljutnunk.

Összességében kijelenthető, hogy amelyik randi előtt akár csak egy szót is váltottam a kiszemelttel, az illetőre már a telefon lerakásának pillanatában keresztet vethettem. Szóval, ha egy srác semmiképpen nem akar telefonon beszélni veletek a találkozó előtt, az nagy valószínűséggel én vagyok.

Az első randi utáni telefonálás sokkal komolyabb körültekintést igényel, de ez már egy másik történet…

„Mindegy hány randi van a hátad mögött, az elsőt soha nem felejted el”

Ez az amin mindekinek túl kell esnie előbb vagy utóbb, van aki csak a harmadik ikszen túl kerít rá sort, bár az új kor tendenciája a fiatalabbak irányába javítja az átlagot. Legyen mögötted akár száz, vagy ezer randi, a legelsőt amíg élsz, nem felejted el.

Gimi utáni nyarat az Internet felfedezésével töltöttem, pár napos barátkozás után jöttem rá, hogy nem csak hasznos oldalak állnak a rendelkezésemre, hanem 18 éven felüliek számára készített nyalánkságok garmadája is, újabb pár nap elteltével tűnt fel, hogy a heteró oldalakon kívül nekünk szóló honlapok ezrei tárulnak elém. A kislábujjamat dugtam bele egy olyan óceánba, amelynek felfoghatatlan határait elnyelte a távolba vesző végtelen horizont.

Bátortalan olvasgatások és nézelődések után megcsináltam első hamis e-mail címemet, álnévvel, „Norbiként”. Tegye fel a kezét, aki nem így kezdte a netes ismerkedést? Na ugye! Rövid, lényegretörő hirdetésemre sok válasz jött, de féltem a kedves szövegek és szimpatikus képek mögött megbúvó ismeretlen arcoktól, kezdeti lelkes levélláncaink hamar szertefoszlottak.

Két hónapig tartott ez az állapot, de még mindig csak bokáig voltam az óceánban, jéghideg vize a csontomig hatolt, a kisebb halak a közelembe merészkedtek… Újabb hirdetésem ártatlan tartalmú volt, mindössze tematikus videókat szerettem volna nézni valakinél nyugodt körülmények között. Jelentkező nem sok akadt, de végül egy nálam 7-8 évvel idősebb fiú felajánlotta szolgáltatásait. Levelezés napokig, hetekig, mire végre eljött az a szeptemberi péntek, amire hormonjaim már évek óta feszülten vártak. A térdemnél éreztem a hűs tengervíz simogatását.

Péntek, 17 óra, Westend, vízesés. Kilenc év távlatából próbálok visszaemlékezni, de nem rémlik a neve egyáltalán. A randi előtt egy órával határozottan eldöntöttem, hogy nem megyek el, képet sem küldött, mobil-telefonja sincs, de elképzeltem, ahogy ott áll csalódottan majd a bevásárlóközpont korlátjánál, és inkább rászántam magam a találkozóra. Szívem a torkomban dobogott, amikor mentem fel a mozgólépcsőn, tarkómon éreztem már a pillantását, a mozgólépcső tetejére érve tudtam, hogy ha megfordulok és ránézek, onnan már nincs visszaút, oda kell mennem hozzá. Kézfogás, bemutatkozás, átlagpasi, kicsivel átlag alatti, biztos nem én lettem volna az első, aki faképnél hagyja. De mindegy, ennek ma meg kell történnie. Újabb lépés az óceán homokjába, a vizet még mindig hűvösnek éreztem, látótávolságban feltűnt egy hatalmas hullám, de beletörődtem… Jöjjön, aminek jönnie kell.

Kevés beszéd, troli, lakásra fel. Kis garzon – hány ilyenben megfordultam azóta - , ital, majd a video-repertoár bemutatása. Kétségtelenül izgalmasnak találtam a látottakat, de néző-partnerem nem elégedett meg a pornónézegetéssel, keze lassan elindult a combomon. Tudomást sem vettem róla eleinte, azonban vannak reakciók, amiknek az agyam nem tud parancsolni, vágyaim számára is tapinthatóvá váltak.

Nem tudom mások hogy vannak vele, de amikor ott álltunk egymással szemben, és lassan levetkőztetett, idegességemben a lábaim végig remegtek, önkéntelenül és megállíthatatlanul. Ő is viccesnek találta, vajon mindenki ilyen körítéssel „veszti el”? A hullám teljesen beborított, fel sem fogtam egy ideig mi történt körülöttem, majd mikor elcsitult a víz, akkor vettem észre, hogy az ágyékomat is ellepte, már a derekamig ért.  Persze a szó szoros értelemben vett „elvesztésről” nem beszélhettünk még ebben az esetben, a három fokozatból csak a másodikig jutottunk, nem is akartam tovább, vele akkor nem…

Szűk ágy, foltos plafon, enervált fekvés egymás mellett, gyors zuhany, puszi, távozás. Naplemente fényei borítottak narancsvörös leplet a nyugodtan áramló vízre. Soha nem akarom látni többet, de köszönök neki mindent, legközelebb már legalább a lábam nem fog remegni. Az óceán kellemesen langyos, jól érzem magam benne, jöhetnek a nagyhalak!