Andris - Ültünk a Várban egy padon és beszélgettünk, épp aznap voltunk három hónaposak. Egyszer csak azt mondta, csukjam be a szemem, majd éreztem, hogy megfogja a karomat és rátesz valamit. Mikor kinyitottam a szemeimet csuklómon egy ezüst karperec volt, Ő pedig a párját viselte. Elkarperecezett.

Sokszor próbálkoztam azzal, hogy ferde hajlamomat szűkebb környezetemben alibi barátnőkkel palástoljam.

Az első jelöltet egy esküvő miatt újítottam be. Vészesen közelgett az augusztus végi alkalom én pedig nem állíthattam be "nő" nélkül. Feladtam hát egy hidetést (nyugi, a többi sztori is így fog kezdődni) és vártam a lelkes jelentkezőket. Két héttel az esküvő előtt már azon gondlkodtam, beszervezem mindenre kapható évfolyamtársamat, Györgyit, mikor felbukkant Eszter. Magas, hosszú hajú, kicsit Anne Hathaway-re hasonlított és teljesen odavolt az esküvőkért. Egy kávézás alkalmával rögzítettük az alapinformációkat: hol és mikor ismerkedtünk meg, mivel foglalkozik, mit kell tudni egymás családjáról stb., majd egy langyos augusztusi szombat délutánon felkerekedtünk az esküvőre. Észveszejtően nézett ki, valami kis fehér vállpántos izé volt rajta, és magassarkú cipő, de komolyan már szinte én is felizgultam rá, nem is beszélve az egész násznépről. Cseppet nagy feltűnést keltettünk, mikor szinte utolsóként bevonultunk a templomba. Eszternek persze roppantmód bejött az ifjú ara, míg az újdonsült férj az én "csajomról" volt képtelen levenni a szemét. Mikor az esküvő utáni gratuláció rövid másodpercei forró flörtbe torkollottak (Eszter a feleséggel, a férj pedig Eszterrel) valamint a násznép idősebb tagjai elég rosszallóan vizslatták Eszter ledérségét, úgy gondoltam helyesebben cselekszünk, ha a lagzit inkább kihagyjuk. Persze utána még hónapokig kérdezgették a barátaim, hogy "mi van a barátnőmmel?" "Túl kurvás volt!" zártam rövidre általában a beszélgetéseket.

Már két éve voltunk együtt Andrissal, amikor az a bárgyú ötletünk támadt, hogy keressünk magunknak egy leszbikus párt. Mert hiszen mennyire eszményi lenne családi és baráti körben velük mutatkozni, míg a magánéletben megmaradnánk egymásnak. Hosszútávú terveim között egy ikerház is szerepelt titkos ajtóval, mely lehetővé tette volna a kényes helyzetekben a párcserét. Hirdetésfeladás, várakozás. Jelentkezett Zsófi és Zsófi. Egyikük bölcsész volt, másikuk vegyész, kifejezetten szimpatikusnak tűntek. Kiderült, hogy Zsófi1 ott lakott nem messze a munkahelyemtől, ezért javasoltam, hogy fussunk össze egy ebéd erejéig. Bár ne tettem volna! Zsófi1 alacsony, masszív, férfias, határozott, nagypofájú jelenség volt. Kantáros nadrágjában végigcaplatott az irodaház ebédlőjén én meg csak reménykedtem, hogy nem veszik észre a kollégáim. Bíztam azonban abban, hogy Zsófi2 jobb benyomást kelt majd, ezért megbeszéltünk egy négyes randit. Zsófi2 ugyan csinoska volt, de eléggé labilis idegileg, remekül megszervezett randink hamar csődközeli állapotba került és a végén a lányok már azon az állásponton voltak, hogy inkább coming outolnak otthon. (reméltem, hogy ezt nem a velünk való találkozás okozta) Okulva az eset tanulságaiból, ezt követően letettünk a páros párkeresés ötletéről.

A leghosszabb alibi kapcsolatom több hónapig tartott és ő volt az a lány, akit a legtöbb barátomnak és rokonoknak is bemutattam. Nem tudom miért akartam még akkor is látszatot kelteni... Ő adott fel hirdetést, nem pedig én. Tehát szinte akaratlanul csöppentem bele a dologba. Szép volt és okos. Egyik hétvégén az ő barátaival mentünk bulizni, következő hétvégén az én társaságommal, már a nyelves csókig is eljutottunk és volt olyan jófej, hogy néha-néha akkor is felhívott, mikor nem volt velem, én azonban a barátaimmal töltöttem az időt és enyelegtünk kicsit a telefonban.  Mindenki kedvelte, én azonban nem éreztem felhőtlenül boldognak magam. Rájöttem, hogy ez csak egy jó játék, amit nem lehet a végtelenségig folytatni és hülyíteni vele a környezetem. Nem ölthetem fel ezt a leplet azok előtt, akik legközelebb állnak hozzám. Lassan eltávolodtunk egymástól - persze úgy mondom ezt, mintha bármikor is kialakult volna köztünk valami. Egy idő után én sem kerestem őt és ő sem engem. Azóta egy időre felfüggesztettem a csajozást, bár az ikerházas megoldás folyamatosan ott motoszkál a fejemben.

18 éves. Mi a fenét kezdjek én egy tizennyolc évessel? Ezen agyaltam, miközben már a nemtudomhányadik üzenetet váltottuk. Kora nyári este volt és éppen nem tudtam magammal mit kezdeni, ő pedig ott lakott nem messze, gondoltam átugrom. A távolság nagy úr, Soroksárra vagy Rákosborzasztóra valószínűleg még akkor sem mentem volna ki, ha a tavalyelőtti Mr. Gay Hungary és Kinter Oszkár invitálnak sushi-vacsorára.

Szóval felkerekedtem, pár perc séta után ott is termettem, már ott toporzékolt a ház előtt, - mint mondta – nem győzte kivárni, hogy odaérjek. Oké, akkor sétálgassunk, beszélgessünk. Nem, nem, menjünk fel, ott nyugodtabban tudunk dumálni is – javasolta. Kis albérlet, a szobája rögtön a konyhából nyílt és abból még egy szoba, ahonnan tévé zaja szűrődött ki. Szorított nekünk kétfenéknyi helyet a kuplerájos ágyon, merthogy más ülőalkalmatosság nem volt a szobájában és beszélgettünk. Vagyis próbáltam vele kommunikálni, de általában csak tőmondatokban volt képes válaszolgatni. Harapófogóval annyit kihúztam belőle, hogy az expasijával laknak ott, aki még nem volt az exe, mikor odaköltöztek, ennek köszönhető a lakás idióta beosztása, ami egy párnak ideális, de két független meleg férfi számára inkább zavaró. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, ahogy ott üldögéltünk az ágy szélén. Próbáltam ilyen-olyan témákat felvetni, de minden kis ötletcsónakom megfeneklett szótlansága zátonyán.

Hirtelen arra gondoltam, hogy biztos hancúrozni akar. Hát persze, azért javasolta, hogy jöjjünk fel, azért ültetett az ágyra és nem a konyhába. Elkezdtem tehát kicsit pajzán irányba terelgetni a beszélgetést, hátha felcsillan a szeme vagy legalább valamit ki tudok hámozni a céljaiból. Volt azonban egy csekély probléma, nem emlékeztem, milyen alsógatyát vettem fel. Otthon még abban a gáz neonzöld, bolyhos gatyeszban voltam, de vajon kicseréltem mielőtt elindultam vagy sem? Valami hülye ürüggyel kimentem a fürdőszobába, ahol megnyugodva tapasztaltam, hogy szerencsére már a kék testhez simuló, szexi boxerem van rajtam. Miközben a mosdóban matattam, észrevettem pár képet. Gondolom róla és a másik szobában tanyázó exéről készülhetett. Ölelkezés a tengerparton, bárgyú vigyorgás valami vonaton, félrészeg bulifotó. Mellesleg a volt pasija úgy nézett ki, mint egy negyvenes pankrátor és hihetetlen módon nem illettek össze. Bár ez megmagyarázta, miért bukik az olyan idősebb srácokra, mint én.

Visszamásztam a szobába, közben ő bekapcsolta a tévét, megörültem, hogy legalább lesz beszédtémánk, Megasztár meg Mónika-show, azokat kajálják ezek a tinik – valami keveset én is konyítok hozzá. De persze a szexről sem feledkeztem meg, néha-néha elsütöttem egy-egy célozgatást… Ugyanakkor arra is gondoltam, pankrátor haverunk nem biztos, hogy jó néven venné, ha én itt most elkezdenék a sráccal témázgatni és egy lendülettel hajítana le a harmadikról. Komolyan nem tudtam már mitévő legyek, nézegettem az órámat és éppen egy kifogáson törtem a fejem, mikor kis barátomnak eszébe jutott, hogy most azonnal beszélnie kell a lakótársával egy ügyben, ami nem tűr halasztást. Ennél jobbat is kitalálhattál volna – gondoltam – de egyben örültem is a szabadulásomnak. Gyors búcsút vettünk egymástól és hagytam, hogy sürgősen beszélgethessen a lakótársával.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogyan tudnék letiltani minden 18 évest, nehogy bármelyik is a jövőben kapcsolatba tudjon lépni velem. Megoldjuk, megoldjuk!

G és B úgy tizenöt hónapja járhattak, tökéletes párnak tűntek. Néha találkoztunk, beszélgettünk, de közvetlenül soha nem folytam bele az életükbe. Meglepődést váltott ki a közös barátaink körében, mikor a Facebook-on nyilvánosság elé tárták, hogy eljegyezték egymást. Bár az igazat megvallva, nem kellene, hogy ez megrökönyödést keltsen a XXI. században.

Egy átlagos hétköznap délután érkeztek a sokkoló hírek a Facebook üzenőfalára. Szinte egy percnyi különbséggel mind a ketten egyedülállók lettek. A hozzászólásokban sorakozó kérdőjelek sokasága pedig arra engedett következtetni, hogy hirtelen döntés eredménye lehetett a szakítás. Közös ismerőseink persze engem, mint közvetett kapcsolatuk origóját nyaggattak a részletekért, de a közzétett információkon túlmenően én sem rendelkeztem egyéb válasszal, azt pedig enyhén taplóságnak tartottam volna, ha most azzal hívom fel bármelyiküket is, hogy „Te figyu, hallom szakítottatok, mi történt, mesélj!”. Annyiban hagytuk tehát a dolgot és csak figyeltük a virtuális közeget, hogy újabb pletykamorzsákhoz juthassunk.

Szemfüles barátaim azt is észrevették, hogy egymás profiljából visszavonhatatlanul eltűntek a másik fél fotói. Hm. B állandó szomorkás állapotjelentései, a vigasztaló hozzászólások és G közönyös megnyilvánulásai pedig sejtették, hogy valószínűleg utóbbi kezdeményezte a kapcsolatuk alapját képező szerződés rendkívüli felmondását.

Másfél hét elteltével G újra kapcsolatban volt (legalábbis a Facebook szerint), a közös barátaink persze „lájkolták” (de rühellem ezt a szót) státuszát, gondolván, hogy kölcsönös bilaterális egyeztetést követően a felek megállapodásra jutottak. Gyanús volt azonban, hogy B megnyilvánulásai továbbra is kifejezetten depressziósnak tűntek. A kételyeket az a tény oszlatta el végleg, hogy B ismét regisztrált egy társkereső oldalon, míg G nem tette meg ugyanezt, tehát az újabb kapcsolat másik alanya már nem B volt…

Ijesztő, hogy egy virtuális térben csámcsogunk egymás életén, elszigetelve kis számítógépünk előtt követjük mások sorsát és tárjuk a többiek elé a saját kudarcainkat és sikereinket. Néha kedvem lenne törölni magam és felszámolni az interneten tanyázó éneimet. De akkor kimaradnék mindenből…

1991. április 20., ekkor érett meg Lászlóban végleg az elhatározás. Mondjuk ott volt Saci, aránylag szép és kedves lány, anyukája finom rétest tudott csinálni, nem is lakott messze, csak három háztömbnyire tőlük. Hétvégén a Béláéknál házibuli után együtt aludtak és László megfogta a mellét, a lány nem ellenkezett. Szóval kedvelte őt, mégsem volt benne biztos, hogy ő az igazi. Rájött, hogy mikor kimennek nyaranta pancsolni az újpesti Duna-partra megakad néha a szeme a fiúkon is, sőt néha mintha jobban is érdekelnék, mint a lányok. Azt hitte ez valami betegség, de édesanyja mesélte egyszer, hogy Miska bácsinak azért nincs felesége, mert nem szereti a lányokat, anyja azt mondta „ferdült hajlamú”. Lehet, hogy Miska bácsitől örökölte? Vagy elkapta tőle ezt a ragályos kórt, amikor az a szülinapján csókot nyomott László homlokára?

Sokáig rosszul érezte magát, nem is aludt nyugodtan emiatt. Mégis foglalkoztatta a dolog. Tudta, hogy Miska bácsi szeretett a Gellért fürdőbe menni. Egyszer ellátogatott egy kellemes szombat délután, persze nem volt semmi eredménye, vagyis egy harmincas jó felépítésű fiatalember állandóan követte őt, de mit kezdjen vele? Mit mondjon neki? Ez nem az ő világa. Máshogy kellett próbálkoznia.

Akkoriban autót akartak venni, a fent említett napon éppen reggelizett, édesapja sietett dolgozni és az Expressz újságot ledobta mellé a padra. Miközben szürcsölte a kakaóját rápillantott az egyik oldalra. „Úr keres urat” – fura bizsergés futott végig egész testén és próbálta leplezni lelkesedését. Nem mert reggeli közben ránézni az újságra, de alig várta, hogy végre a kezébe vehesse, ha mindenki kimegy a konyhából. Nem volt benne túl sok ilyen jellegű hirdetés, de azt a négyet annyiszor végigolvasta, hogy már kívülről fújta őket. Végre itt a lehetőség, ezzel most már élnie kell!  „25 éves fiú megbízható fiú személyében barátját keresi. Jelige: Farmernadrág” és egy postafiók. Hát persze, ő sem lehet olyan amatőr, hogy az otthoni címről áll neki levelezni, neki is kell egy postafiók. Még aznap átment a szomszéd kerületbe, hogy nyisson egyet, nem akart Joli néninél náluk a kispostán, nála pletykásabb nőszemélyt keveset ismert, nem kellett neki, hogy telekürtölje a hírrel az egész környéket. Közben szüntelen azt fogalmazta magában, mit ír majd Neki.

1387 Budapest, Postafiók 24, persze nem tudta mit kell írni az ilyesmibe, kicsit magáról, kicsit a családjáról. Ennyi elég is elsőre, talán nem is válaszol. Minden nap elment megnézni, érkezett-e valami. Eltelt egy hét, két hét, már teljesen le is mondott róla, mikor egy nap ott várta a levél. Életében nem volt még olyan izgatott, mint akkor. Itta minden szavát, a levél végére pedig menthetetlenül beleszeretett ismeretlen barátjába. „Üdvözlettel, János”. János – a legszebb név a világon. János kérte, hogy küldjön magáról képet, talált is egyet, amiről levágta a tesóját és elküldte neki. Tavaly készült, de nem sokat változott azóta. A válaszlevélbe János is mellékelt egyet. Vékony arcú, szőke, vidám fiú volt. Attól kezdve minden éjjel lefekvés előtt megnézte a fotóját és a párnája alá tette. Nagyon várta a személyes találkozást.

Két hónapon át leveleztek, egyre jobban megismerték egymást, László pedig napról-napra boldogabb lett. Úgy érezte végre megtalálta élete szerelmét és végre saját magát is. Egy vasárnap délutánra beszélték meg a találkozót az Intercontinental szálló elé. János megírta, hogy szürke ing lesz rajta és a kezében egy fekete esernyő, akár esik, akár nem. Így biztosan megtalálja. Rekkenő hőség volt aznap, László már fél órával a megbeszélt időpont előtt ott volt. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy közeledett az óra. Hirtelen azonban hallotta, hogy valaki a nevét kiabálja. Megfordult és Saci bátyját látta boldogan integetni. Ne, ne most! Próbált észrevétlen lenni, de ő csak közeledett felé. „Hát te mit csinálsz itt?”, „Semmi különöset…”, „Gyere menjünk fel Pistiékhez, vettek egy videót és kaptak valami amerikai bokszolóst!”, „Jó menjünk!” Egy világ omlott össze benne, de képtelen volt hirtelenjében egy épkézláb hazugságot kicsikarni magából, hogy megszabadulhasson ebből az ostoba helyzetből. Elindultak a metró felé, hátrapillantott, állt valaki ott szürke ingben, fekete esernyővel. Talán Ő volt, talán nem. Soha többé nem próbálkozott, a postafiókot nem látogatta. Másfél év múlva feleségül vette Sacit.

Jeles nap a mai. Éppen négy éve 2006. szeptember 26-án regisztráltam magam az online ismerkedés paradicsomában. Ez az évforduló tökéletes apropó arra, hogy mérleget vonjak az elmúlt négy esztendő eredményessége tekintetében.

- Szia!

- Helló!

- Nos, merre menjünk?

- Én erre, te arra! Szia!

Mindenkinek az életében akadnak olyan filmek, melyhez különleges emlékei fűződnek és minden alkalommal, amikor megtekinti azokat, felidéződnek benne ezek a régi pillanatok. Nekem is van a tarsolyomban pár ilyen film, mely elválaszthatatlanul összeforrt azzal a sráccal, akivel annak idején megnéztem.

Városi legendák övezik a Budakalász tövében elterülő bányatavakat. Itt-ott azt suttogják, akad olyan része, ahol férfiak meztelenül fürdenek gátlástalanul. Tavaly kimerészkedtünk, de a zsúfolt, kavicsos part és a nagycsaládos strandozók mindent elnyomó zsivaja nem épp a legjobb benyomást keltette. Idén is nekiálltam, hogy feltérképezzem ezt a nudista oázist, június elején még csak az északi parton heverésztünk barátaimmal, mígnem alig két hete a legenda valósággá vált és a tucatnyi pőre fiatal (és sajnos persze öreg) ember látványa nemcsak a tekintetemet vonzotta a délkeleti partszakaszra, hanem biciklimet is azon nyomban lekötöztem, hogy személyesen járjak utána, nem csak délibáb volt-e?

Kicsit megemelkedett a talajvíz és a Duna áradása is érződött, mert a parthoz csak kis utacskákon lehetett lejutni és a vízbe futó lejtők alja, többnyire már foglalt volt. Mégis találtam egy törülközőnyi egyenes szakaszt. Jobbra egy hatvanas bácsi ücsörgött a nádasban, balra viszont kicsit távolabb egy csapatnyi fiatal srác birkózott meztelenül a vízben. Unatkozni nem fogok! Nézelődésemet egy bukdácsoló fickó zavarta meg, aki a fölöttem elterülő féltörülközőnyi helyre kéredzkedett. Felőlem… Persze nem tudtam, hogy könnyelmű engedélyemmel milyen veszélyeknek teszem ki magam. Eleinte csak a tóról beszélgettünk pár szót az ötvenes, kissé pocakos, kopaszodó úriemberrel, majd heves és lankadatlan udvarlásba kezdett, folytonosan kihangsúlyozva saját pozitív tulajdonságait. Én persze szóhoz sem jutottam, de róla az alábbiakat tudtam meg:

-           ha befesti a mellszőrzetét és a haját, 10 évvel fiatalabbnak néz ki;

-           egy kozmetikai cég rajta tesztelte valami különleges eljárását;

-           autószerelő, de kifejlesztett egy napelemes autót, amelyet szabadalmaztatott is;

-           évekig élt Amerikában;

-           egy éjszaka hat menetre is képes;

-           több huszonéves barátja volt.

Mindezek ellenére

-           jelenleg egy albérletben él az exével és annak jelenlegi barátjával;

-           éjjeliőr egy autószerelő-üzemben;

-           hat éve nincs normális kapcsolata;

-           a Népligetben, szaunákban és szexmozikban ismerkedik;

Persze a fenti csak kis ízelítő abból, amit eseménydús életéből megtudtam, de gondoltam könyvet nem hoztam, rádióm nincs, legalább elszórakoztat. Párszor a fonalat is elvesztettem, de inkább nem szóltam neki, nehogy újrakezdje. Egyre csak áradt belőle az öntömjénező történet-cunami, némi udvarlással fűszerezve, ami persze jól esett hiú lelkecskémnek. Alkalmi beszélőtársamat (beszélgetésnek inkább nem nevezném a köztünk keletkezett egyoldalú kommunikációt) még a hazafelé úton sem sikerült leráznom, már azt tervezgette, hogy hogyan fogunk együtt kimenni Angliába, venni egy lakókocsit és takarításból meg egyéb munkákból éldegélni boldogan. Nem akartam kiábrándítani, hogy ebből - ha rajtam múlik -, úgyse lesz semmi, legalább pár boldog perce legyen, amíg erről álmodozhat. Egy kereszteződésben búcsúztam el tőle és zúztam porrá intenzív lelkesedését.

Sokat gondolkodtam azóta. Én is ilyen elkeseredetten fogom keresni a fiatalabbak kegyeit? Ez lenne a kapuzárási pánik, hogy ilyen önző beszélgetésekbe bocsátkoznak, mely során magukat mindennél jobban fényezik, miközben a másikról nem tudnak meg egyáltalán semmit? És vajon nem öregkori önmagam ült le mellém ennek a férfinak a képében, hogy figyelmeztessen jelenlegi életem céltalanságára és közeledő jövőm boldogtalanságára?

Mi volt az a legnagyobb távolság, amit megtettetek egy randiért? Persze itt nem olyan nyaralás idejére szervezett, előre megbeszélt vagy csak véletlenszerű könnyed kis találkákra gondolok, hanem olyan célzott utazásokra, melyekre csak azért vállalkoztunk, hogy a végállomáson találkozzunk a nagy Ő-vel.

Soha nem voltam a távkapcsolatok híve, 2001 telén mégis vonatra szálltam, hogy 350 km utazás után az ausztriai Graz-ban randizzak. Húsz éves voltam, előtte soha nem utaztam még egyedül, szóval a maga nemében forradalmi vállalkozásnak tűnt részemről. Otthon úgy tudták, hogy csak kiruccanunk egy évfolyamtársam barátjához a hétvégére, nem akartam persze az igazsággal felzaklatni szüleimet, így inkább a kényelmes megnyugvás kis füllentéseivel csillapítottam kíváncsiságukat. Eljött a nagy nap. Vonatozás Budapesttől Szombathelyig, kisvonattal Szombathelytől Szentgotthárdig majd onnan csilivili szerelvény repített Grazba. Szinte alig tudtam valamit a srácról, képet egyáltalán nem láttam róla, mondjuk akkoriban nem is vártam többnyire el, szerintem én sem küldtem neki. Amikor a határon a farkasordító hidegben másztam át a távolban várakozó osztrák vonatra kicsit úgy éreztem magam, mint egy emigráns, aki most készül örökre elhagyni az országot. Estefelé érkeztem a városba, leszálltam, körbenéztem. Magas, körszakállas. Ennyit tudtam róla, de még csak hasonlót sem láttam, perceken belül elszállingóztak a várakozók, miután ráakadtak szeretteikre és csak én maradtam ott a sínpárok között a szakadó hóesésben. Nem szabad kétségbeesnem, elvégre megvan a cím, van nálam térkép, odatalálok simán. Átvergődtem a karácsonyi vásár forralt bor illatú forgatagán, végigcsúszkáltam a macskaköves kis utcákon és nagy nehezen ráleltem a házra, amire valami egyházi szöveg volt kiírva. Kollégium vagy valami ilyesmi. Képtelenség, hogy itt lakna. Na, köszönöm! Hirtelen azt gondoltam, hogy egy ügyesen felépített átverés áldozata lettem. Valamelyik elszánt ellenségem szép hosszú levelezéssel behülyítve kicsalt engem oda az Isten háta mögé.

Mitévő legyek? Egy óra múlva még ment egy vonat Magyarországra, átjutok Szombathelyre és ott meghúzom magam a hétvégére - gondoltam. Haza nem mehettem ugyebár. Vagy ugorjak egy kocsi elé, hogy kórházban éjszakázhassak? Közben végig az emlékeim között kutattam, ki lehetett az a galád, aki így elbánt velem hogy a tél közepén több száz kilométerre az otthonomtól a kétségbeesés határán legyek.

Visszamentem a pályaudvarra, még volt fél óra a vonatig, közben épp befutott az utolsó Szentgotthárdról érkező szerelvény. Félálomban ücsörögtem a váróterem padján és azt hallgattam, amint egy idős házaspár éppen valami közös ismerőst talált egy svájci turistával, mely ténynek mindhárman roppantmód örültek. Lecsukódó szemein egy ide-oda kóválygó alakot vettek észre. Magas, körszakállast. Bátortalanul felálltam, miközben ő is észrevett. Ismeretlenül is rögtön egymásra ismertünk. Megérte a nagy utazás!

Ilyen még nem volt! Végy kéttucat szingli (vagy magát a móka kedvéért szinglinek valló) férfit. Zsúfold be őket egy asztalokkal és székekkel teli helyre. Ragassz mindegyikre egy sorszámot. Adj nekik egy értékelő papírkát. Pakolgasd őket ide-oda oly módon, hogy még véletlenül se kerüljön kétszer össze ugyanaz a pár. Adj nekik 3,5 percet, hogy szabadon beszélgethessenek. Javasold nekik, hogy ha valamelyik partner pozitív benyomást kelt, ezt a papíron megfelelően jelezzék. Ha már mindenki volt mindenkivel, szedd össze a papírjaikat. Amennyiben kölcsönösen tetszenek egymásnak, tudasd velük az örömhírt.

Jó kis murinak tűnt, de mikor a helyszínre érve végigszkenneltem a társaságot, kicsit elbizonytalanodtam. A 24 emberből 4-et alapból ismertem (meg persze ott voltam jómagam), 18-at pedig első látásra rögtön kizártam. Azért az egyetlen potenciális alanyért pedig nem érdemes ott maradni – gondoltam én – úgysem az ismerkedés miatt vágtam bele.

Hosszas unszolásra végül maradtam és nem bántam meg. Zoli a könyvelő, Laci a vagyonőr, Isti a szórólaposztó fiú, Ferenc a közgazdász. Arcok, hangok, információk. Ha ostorral csapkodnának, akkor sem tudnám összepárosítani a neveket az arcokkal és a róluk begyűjtött információkkal. Valaki egyszer azt mondta, egymás után maximum három filmet lehet megnézni, egyébként nem emlékszünk majd belőlük semmire. A mai randikra ez hatványozottan igaz.

Érdekes emberek, mindegyik egy külön egyéniség. 3,5 fél perc alatt lehetetlen megismerni őket, de legtöbbre 4 percet áldozni az életemből már túl sok lenne. Bencéről kiderült, hogy itt lakik tőlem egy háztömbnyire, Gábor szerint szép a hangom, Attila már ágyba is vitt volna. Érdekes módon csak a tizenakárhányadik alany kérdezte meg, hogy melyik szexuális szerepet kedvelem. Persze ide nem szexpartnert keresni jön az ember, de hát ha valami, akkor hosszú távon a szexuális szerep minden meleg kapcsolat alfája és omegája. Vagy az már csak a negyedik percben lett volna lényeg? A foglalkozását persze kivétel nélkül mindenkinek megkérdeztem, ki tudja… hátha… Többre nem igazán volt idő.

Gyorsan elrepült az a két óra, a torkom kiszáradt a sok beszédtől, melynek nem volt sok alja egyáltalán. Leadtuk a papírokat, belepillantottam pár ember jegyzetébe, akik 90%-unk mellé igent biggyesztettek – valami csak bejön alapon, mintha ez lenne életük utolsó esélye normális párt találni. Holnap küldik az eredményeket, gondolom úgy fogják várni, mint a lottósorsolást. Szívből kívánom, hogy legyen szerencséjük.

Minap egy rég nem látott lányismerősöm levele landolt a postafiókomban:

"Szia ......!

Először is ne haragudj, hogy ilyesmivel zavarlak. A tesóm kérésére fordulok hozzád, egy korábbi beszélgetésünk miatt. Talán jól emlékszem, hogy ..... bla.. bla.. bla.. [szívesség kérése]

Egyébként minden rendben Nálad? Mi a helyzet munka, barátnő, nyaralás, stb. fronton? Már olyan régen nem beszéltünk, hogy nem is tudom, hol vesztettem el a fonalat.

Írj, ha van kedved, örülnék.

Sz."

Valóban hónapok óta nem kontaktáltunk, és persze most is csak a kunyizás miatt tűnik fel. Kicsit talán jobban vette volna ki magát a dolog, ha előbb a hogylétem felől érdeklődik és csak utána tér rá a szívességre...

"Szia Sz....!

Sajnos a ... bla... bla... [negatív válasz a szívesség kérésére]

Munka .... bla... bla... bla... Nyaralás .... bla... bla... bla.... 

Nálad mizujs?"

Következő levele azonban meglepett:

"Szia!

Oké, köszi a segítséget!

Jaj, ugye jössz az évfolyam találkozóra?

És még egy fontos dolog, nem írtál a barátnő témáról! Csak azért kérdeztem, mert a Rita kolléganőmnek, van egy nagyon helyes barátnője, aki szingli (XY - ld. facebook).
Ne haragudj, tudom nevetséges, hogy kerítőt játszom, de gondoltam, hogy megemlítem.

Szép napot! (Remélem, hogy a napocska így marad!)

Sz."

Megnéztem a kedves kis barátnőt, aki inkább hasonlított egy töltött galambra, és félhomályban lévő arca sem ígért túl sokat - így már nem csodálkozom, hogy szingli. Kicsit ki is akadtam, hogy 10 év ismeretség után egy ilyen átlagon aluli lányt akar rámsózni.

"Szia!

XY aranyos lánynak tűnik és köszi, hogy rám gondoltál, de én nagyon nem hiszek az ilyen "kerítős" dolgokban, biztos talál ő magának való pasit a hagyományos úton is :)

Másrészt, valamit el kell mondanom még Neked... Én nem egy csapatban jászom veletek, úgy értem másik végén fogom meg a cerkát, vagyis inkább izgat egy domborodó nadrág, mint egy tömött dekoltázs. Remélem érted mire gondolok. Igen, tudom, hogy már évek óta ismerjük egymást, de valahogy eddig nem akartam ezzel a témával előhozakodni. Pláne, hogy még Te is hajtottál rám anno meg egyszer smároltunk a könyvtárban stb.

Gondolom most sokkolt a hír, de kérlek kezeld bizalmasan.

Pusszantás!"

A levelemre azóta sem válaszolt, viszont két óra múlva a Facebookon az alábbi státuszüzenet jelent meg barátnénk profilján:

"......... nagyot csalódott egy közeli barátban"

Magyarra lefordítva: 24 órán belül az összes közös ismerősünk azon fog csámcsogni, hogy buher vagyok. Legalább a coming out megoldódott... azt hiszem az évfolyam találkozót skippelni fogom.

Emlékeztek arra a hatalmas viharra kedden? Nos én már azon a hat méteren bőrig áztam, amíg eljutottam a villamos ajtajától a metró lejáratáig. Még benéztem a Westendbe kicsit, talán addig eláll az eső. Csuromvizesen vártam az áruház hátsó bejáratánál embertársaimmal, hogy alábbhagyjon. Tulajdonképpen sehová sem siettem, mégis bosszantónak éreztem azt a végtelen várakozást, türelmetlenül kémleltem az eget, hogy végre felbukkanjon egy zsebkendőnyi kékség és megszűnjön ez az özönvíz.

Egy anyuka az óvodába sietett volna, egy öltönyös fickó valami fontos tárgyalásra a Váci út túloldalára, két plázacica pedig a manikűröshöz, de mindegyikük programja úgy látszott dugába dőlni, mintha csak kitört volna újra az Eyjafjallajökull.

Az unalomtól már mohás lett a tarkóm, mikor egyszer csak megcsörrent a telefon, nem, nem a mobilom, hanem azok a falra applikált ezüst készülékek magenta színű kagylóval. Csak csöngött és csöngött. Nézelődtem, hátha itt van az a fontos ember, aki ide irányítja a bejövő hívásait, de senki nem méltatta válaszra. Hat csöngés után abba is hagyta, mint a feleség, aki feleslegesen szapulja kocsmából hazatérő urát és inkább lefekszik aludni.

Az ég derülni kezdett, a gyorsan jövő vihar gyorsan odébb is állt. Végre, indulhattam haza. De a telefon nem engedett. Megint rázendített, 1-2-3-4-5-6... és folytatja. Na jó, most már kíváncsi lettem. Felemeltem, de nem szóltam bele, a hívó fél azonban hallhatta, hogy valaki rákapcsolódott a vonalra, mert rögtön beleszólt:

"Szia Janikám, végre tudunk beszélni, na akkor hol vagy most, mikor tudnál felugrani hozzám?"

A hideg végigfutott a hátamon, az ámulattól egy szó sem jött ki a torkomon. Pár hónapja már nem hallottam ezt a hangot, de nem felejtettem el. Ő volt az, az én telefonos barátom. Utoljára karácsonykor csöngetett meg, azóta eltűnt. De úgy látszik rendületlenül hajkurássza az ifjakat. Janikától bezzeg kapott vezetékes számot, csak Janika nem volt a megadott helyen és időben. Vajon emlékszik még rám? A válaszra persze nem voltam kíváncsi. Lecsaptam a kagylót és elhagytam a helyet. amint kifelé haladtam az áruházból, hallottam, hogy ismét cseng, de már nem maradt senki, aki felvenné.

A konditerem nem melegnek való vidék. Főleg akkor nem, ha az öltözőben a meztelen testek pásztázása után rosszallóan hunyorgó szempárokba ütközünk. Azért én ennél óvatosabb vagyok, mindig úgy teszek mintha valami mást csinálnék és nem is érdekelne, hogy fél méterre tőlem flangálnak egy szál semmiben… Mintha csak a cipőmet kötném, mintha ép az ajtó felé vetnék pillantást és lassan odafordulok, vagy a szekrényajtó jótékony takarásából kémkedek. Kínszenvedés az a pár perc és néha nem is igazán tudom megmondani, hogy vajon arra vágyom, hogy én is legalább így nézhessek ki vagy csak arra, hogy egy ilyen példánnyal büszkélkedhessek legalább alkalmi trófeaként.

A totálisan elázott Zolika, egy bizonytalan külsejű egyén és én hajnali négy körül távoztunk a Trafóból. A kereszteződésnél egy Mercedes előre engedett minket és csak állt az úton égő fényszóróval. Nem igazán értettem, de annyira én sem voltam józan, hogy akárcsak egy másodpercig azon gondolkodjak, mi dolga lehet ott. Hirtelen bevillant, hogy talán egy homofób szélsőjobbos, aki most padlógázzal végigmegy rajtunk, ezért inkább a járdán folytattam utam az éjszakai busz felé, Zolikáéknak nem is szóltam, nem akartam felzaklatni őket, továbbra is az út közepén dülöngéltek.

Kicsit lemaradtam a fiúktól, ő pedig leparkolt mellettem és kiszólt a kocsiból:

- Elkérhetem a telefonszámodat? –mikor lehúzta az ablakot és kihajolt, valami halványan derengett, mintha láttam volna ott lent őt és megnyugodtam, hogy talán nem fog megkéselni.

- És miért adjam meg?

- Mert te voltál a legjobb srác a buliban. – hülye duma persze, de egy kicsit ittas, hullafáradt, értelmes gondolatokra képtelen és végtelenségig hiú homoszexuális egyént simán le lehet venni ezzel a lábáról maximum annyi időre, amíg ágyba visszük őt. Dagadt is büszkén a mellkasom és közben persze azon filóztam, hogy a taxi hazáig legalább egy ezres lenne, az éjszakai busz pedig fél óra, így előhozakodtam a következő ötlettel:

- Ha hazaviszel megadom. – el se hagyták ezek a szavak a számat, már a Mercedes anyósülésén csatoltam be a biztonsági övet és navigáltam alkalmi sofőrömet.

A srác persze nem teketóriázott, a csillagokat is lebeszélte az égről és kiderült, hogy szisztematikusan felépített stratégiával figyelt meg engem és baráti körömet, hogy az ördögi terv csúcspontjaként végül leszólítson a Tűzoltó utcában. Ezért derengett úgy, mintha minden sarokban őt láttam volna. Kiéhezett vadállatként leste gyámoltalan prédáját egész éjjel, majd lecsapott rá, mikor az elszakadt a csordától. Ettől a pszichopata vonaltól eltekintve egyébként egész szórakoztató fiatalember volt, és természetesen jól megérdemelt jutalmaként megkapta a számomat is a fuvar végén.

Lefekvés előtt még írtam neki egy  röpke SMS-t udvariasságból, hogy érezze, nem fogyott hiába a benzin, majd elégedetten nyugovóra tértem.

Reggel 3 üzenet fogadott egy ismeretlen számról.

„Alszol, jó volt az estéd? J A kopasz srác”

„Hm? Ide írj!”

„Na, bealudtál?”

Kicsit érdekesnek tartottam, hogy miért így írja alá, amikor kétszer is elmondta a nevét, de válaszoltam: „Most ébredezek, a másik számodra írtam éjjel.”

Pillanatokon belül jött a válasz: „Nos mi történt, arra emlékszel?”

Karambolozott és amnéziás lett vagy mi a rák? Nem emlékszik a tegnapi napra? „Egy aranyos srác hazafuvarozott, ennyi, jól éreztem magam Veled.”

„Mire gondolsz, mi történt?”

Ez már tényleg sok, nem lehet ennyire értelmi fogyatékos: „Tudod jól”

„Hát nem, elárulod? Csók, szex?”

„Hm?”

Ezen a ponton elegem lett belőle: „Beszélünk majd csak most a barátaimmal ebédelek.”

„Tudod mit, ne is keressük egymást! Szia!”

Nem mondanám, hogy nem könnyebbültem meg, mert kezdett elég furcsa irányt venni a beszélgetés. A meglepetés azonban csak pár óra múlva jött, immár arról a számról, amit „a kopasz srác” tényleg megadott:

„Bocs, a barátom megtalálta a számod, remélem nem zaklatott sokat.”

Hát igen, a barátom… mindig így végződik… Még szerencse, hogy csak a telefonszámomat adtam oda a fuvarért és nem a méltóságomat. Mondanom sem kell ugye, hogy azóta nem kerestük egymást.

Utáltam a Burger King előtt randizni, ezért azt mondtam neki, hogy inkább az Oktogon másik oldalán találkozzunk. Persze ott is nyüzsgés volt, de legalább nem a partiba készülők, randira várók fülledt, parfümgőzös masszája kavargott, hanem csak az ügyeit intéző embertömeg rohant jobbra-balra.

Már fél órája vártam és semmi. Alapból nem szoktam ilyenkor felhívni őket, ha késik, hívjon ő. Mondjuk lehet, hogy megérezte mire készülök. Az elmúlt két találkozás nem igazán győzött meg arról, hogy ő lenne számomra az ideális partner, ezért az igényeim feladása helyett úgy döntöttem az ő útját adom ma ki. Éppen indultam volna a villamos felé, mikor sms érkezett tőle. „Van kedved játszani?” Pénteken este hatkor? Mit? Hogy húzzuk fel fél óra késéssel randipartnerünk idegeit? Jó, belementem, úgyse volt egyéb programom. „A Liszt Ferenc téren a Bohemia kopasz pincérétől kérdezd meg, hogy mi a kedvenc könyve!”

Egy percig csak álltam és néztem a telefonom képernyőjét. Mibe keveredtem? Kandi kamera? Kész átverés show? Nem is igazán értettem miért kell egy pincérrel jópofiznom, ahelyett, hogy vele beszélném meg kapcsolatunk további sorsát (vagyishát a semmit). Azért alapvetően kíváncsi lettem és nemsokára a Bohemia előterében pásztáztam a pincéreket. Egy alacsony szőke már elém is ugrott, hogy mit parancsolok. Nem kicsim, nem Téged, nekem az a nagydarab kopasz kell, aki hátul szöszmötöl. A hatalmas, vadállatfejű hústorony hirtelen ott állt előttem és pedig némileg habozva kinyögtem az ominózus kérdést. Mogorva arcára egy szempillantás alatt kedélyes mosoly került és kioktatott, hogy kedvenc könyve Standhal-tól a Vörös és Fekete. Na és? Az információ a birtokomban volt, de fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek vele. Zsebemben a telefonomat markolásztam, hátha jön az újabb utasítás, de mindhiába. „Ha bele szeretnél olvasni, a könyvesboltban megtalálod itt a Párisi Nagyáruházban” A kétség fellegeit nyomban eloszlatták utolsó szavai és a könyvesbolt felé vettem az irányt, miközben a hátam mögött hallottam a pincérek ostoba kuncogását.

Egyre kíváncsibb lettem, mi sülhet még ki ebből. Nyolc kötetnyi Vörös és Fekete sorakozott a polcokon. Valószínűleg bennük rejlik a következő útbaigazítás. Sorra lapoztam végig mindet, árgus szemekkel kutatva az információt. Végül az egyik belső borítóján egy sárga Post-it papíron az alábbiakat olvastam: „Jól fog esni egy tejberizs a Sugar Shopban, a szőke lánytól kérd.” Sugar Shop… Van egy itt pár utcányira, meg egy Újpesten, remélhetőleg kis barátom az előbbire gondolt és nem kell kimásznom a külső kerületekbe, mert akkor inkább ugyanazzal a lendülettel hazamegyek.

Elkutyagoltam hát a Paulay Ede utcába, a szőke lány már ott mosolygott a pult végén. Már vártak… Tudták, hogy jövök… Hat féle tejberizs, vajon bármelyiket választhatom? Közben feltűnt a cukorkáknál egy másik szőke lány is, ezért elbizonytalanodtam, de a korábbi hölgyemény segítőkész mosolya nem hagyott kétséget a felől, hogy ő az én emberem. Mondjuk legyen a csokis, elvitelre. Igen, olyan cukor drazsét is kérek rá. Jó, szirup is mehet. Persze, dió is csak adjad már. Kifizetem, majd mosolyogva közli: „A házszám 19.”

Zseniális, szóval lakásra hív a srác. Vajon hány utca van Budapesten, amelyikben van 19-es szám? Sajnos a szőke libából nem sikerült többet kihúznom és nagyon reménykedtem benne, hogy nem elfelejtette a hasznos információkat, hanem csupán ennyit közöltek vele. Mikor kiléptem a cukrászdából a szemközti ház falán egy hatalmas plakátot pillantottam meg. „105-ös busz, Buda felé” hirdette harsány betűkkel. Lehet, hogy nem is nekem szólt, de végülis tökmindegy, úgyis arra indulnék tovább. Útközben nézegettem azt a gusztustalan trutyit, amit útmutató szirénem összegányolt nekem az imént és annyira elment tőle az étvágyam, hogy kihajítottam az első kukába.

Opera, buszmegálló. Gondolom fel kell szállnom, aztán majd kapom a következő információ-morzsát. Ahogy ott mászkáltam, egy firkálmány tűnt fel a járdán. BPO-127. Három betű, három szám, ez bizonyosan egy rendszám. Éles logikával arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell várnom ezt a buszt és fel kell rá szállnom. Ám legyen. Eltelt 10 perc, majd 20, jött mindenféle busz csak az enyém nem akart oda vetődni. A kisördög a bal vállamon azt suttogta, hagyjam a fenébe, szedjek fel inkább valakit chaten és üssem el kellemesebben az estémet. A kisangyal a jobb vállamon továbbra is kíváncsi volt és az utam folytatására ösztönzött. Közben besötétedett és már hajlottam volna a kisördög tanácsára, amikor befutott a várva várt busz.

Unottan felszálltam rá és teljesen belefeledkezem a kivilágított vár látványába, mikor valami olyasmit hallottam, hogy „Megkérem a zöld kabátos urat, hagyja el a járművet!” Hirtelen feleszméltem, biztos rólam van szó és az utasok szeme is már rám szegeződött, mintegy kiutálva engem a buszról. Nem érdekelte őket mit vétettem, abban a pillanatban további utazásuk legfőbb akadálya voltam. De tényleg mit vétettem? Van bérletem, nem hallgatok hangosan zenét, nem eszem hamburgert a buszon… Ismét elhangzott a felszólítás és halk zúgolódás kezdődött utastársaim között. Inkább leszálltam, mielőtt meglincselnének, ez is biztos a játék része.

Roosevelt tér. Ha felszállok a következő buszra, haza is érek a kedvenc sorozatomra, de nem tudok tovább ezen gondolkodni, mert egy MMS érkezik rajta a buszmegállóban lévő pad képével. Üljek le rá és akkor észreveszem, mi a következő iránytű, vagy micsoda??? Leültem, de semmi. Elkezdtem tapogatni a pad alját és egy borítékot találtam, benne egy kulccsal meg egy rejtélyes üzenettel: „Kelj át a hídon és folytasd utadat a hídon tovább”. Mi a rák ez? Ha átmegyek a hídon, ott már nincs újabb híd? Ez bekattant, agyára mehetett a Da Vinci kód. Aztán eszembe jut, hogy az utca neve is Lánchíd. Van egy házszámom is hozzá. Pár perc múlva már a Lánchíd utca 19. kapuját bámultam az újabb üzenet reményében. A kulcs nem illett a zárba, biztos a lakás kulcsa. Be kellett jutnom valahogy. Egy néni épp kijött, a becsukódó ajtó nyílásában gyorsan besurrantam  Az előtérben azon agyaltam, hogy biztos kihagytam egy lépést, meg mernék rá esküdni, hogy arra is volt valami eszköze, hogy a kapukódot a tudomásomra hozza. De most már mindegy.

És most hogyan tovább? Adrenalin szintem a tetőfokára hágott, már csak pár lépés választott el a megoldástól. A postaládákat nézegettem az egyiken megláttam a saját nevem és egy smiley-jelet, ami kicsit megrémített. Ez már össze is akar velem költözni? Mindegy, most már megnézem a kecót. Harmadik emelet, kettes ajtó. Ott álltam a végső beteljesülés előtt, fura édeskés illat áradt az ajtórésekből. A kulcs beleillett a zárba, csak el kellett volna fordítanom. Vajon mi vár rám bent? Rózsaszirmokkal telehintett ösvény, ami a hálószobába vezet? Egy gyertyafényes, romantikus vacsora? Vagy pár buziverő skin-head baseball ütővel? Szinte éreztem, láttam, ahogy ott áll az ajtó másik oldalán és csak arra vár, hogy benyissak.

Elbizonytalanodtam. Rájöttem, hogy mi volt az eredeti célom: kíméletesen dobni őt. Az elmúlt egy óra odüsszeiája során nem is a srác vonzott, hanem a rejtély kibogozása. A rejtély megoldódott, célomat elértem, a titkot megfejtettem. Értékelem a fáradozását, de ez kevés ahhoz, hogy életben tartsa a kapcsolatunkat. Elengedtem a kulcsot, benne hagytam a zárban, majd lementem a lépcsőn és elhagytam a házat, nem is fordultam vissza, nehogy véletlenül észrevegyem az ablakban sóvárgó, elkeseredett árnyékát. Még pont hazaértem a Született feleségekre…

Hogyan szabaduljunk el egy rémes randiról?

Még hosszas levelezgetés és képcsere - esetleg ismerősök jószívű (vagy éppen rosszindulatú) ajánlása - esetén is előfordul, hogy a kiszemelt randialany mégsem kelti az elvárt benyomást és legszívesebben már 15 perc után szabadulnánk tőle, de nem vagyunk annyira bátrak, hogy ezt a szemébe is mondjuk.

Erre az esetre tippünk a következő:

Egy cimboránkat megkérjük, hogy hívjon fel minket valami mondvacsinált ürüggyel, ami persze elég sürgős ahhoz, hogy a randit félbeszakítsuk (pl. kizárta magát a lakásból és nálam van a másik kulcs; vagy meg akar venni egy cipőt és azonnal szüksége van a véleményemre, hogy hogy áll rajta; vagy éppen felbontott egy üveg bort, de a hűtőjében nincs hely, hogy állítva visszategye, ezért gyorsan meg kell inni mielőtt a megfelelő hőfokát elvesztené).

Amennyiben a randi kellemes, egyszerűen nem vesszük fel a telefont vagy kedvesen lerázzuk barátunkat. Viszont, ha egy elcsépelt randi esete forog fenn, lelkesen és segítőkészen állunk rendelkezésére, az aktuális randi-partner bocsánatáért esedezve és gyorsan eliszkolunk.

Másnap persze diszkréten írásban közöljük vele, hogy "kösz nem".

Egyszer viszont velem esett meg az alábbi - az adott helyzetben nem igazán, de utólag felettébb - frappáns randilezárás:

Egy kávézóban próbáltunk egymás életében vájkálni a sráccal, mikor egyszercsak felállt és az alábbiakat közölte:

"Most elmegyek a mosdóba, ha gondolod lépj le addig nyugodtan csak a forró csokid árát hagyd itt az asztalon."

Elkerekedett szemekkel néztem a toalett felé távolodó alakját, majd lassan leesett, hogy én itt most bizony ejtve lettem. Valószínüleg ciki lett volna, ha még kisdolga végeztével is ott lábatlankodok az asztalánál. Mivel ő sem volt kimondottam álmaim lovagja, letettem a pénzt (szigorúan borravaló nélkül!) és angolosan távoztam a helyről. Most épp arra gondoltam, hogy ebből lehetne kandi-kamera sorozatot is csinálni, hogyan reagálnak vajon egy ilyen szituációra az átlagemberek? Hm, nem is rossz ötlet...

Alapvetően az a típus vagyok, aki remek kapcsolatot ápol az exeivel. Az egyikkel több, mint két éve egy fedél alatt élünk, a másikkal hetente együtt ebédelünk és most épp az adóbevallásommal szöszmötöl szegény, a legutóbbival pedig minden áldott nap beszélünk telefonon, már szinte hiányozna is, ha nem így tennénk.

Egy több hónapon, több éven át tartó kapcsolat során kialakulnak olyan emberi kötelékek, amelyeket nem lehet egy hirtelen jött szakítással felszámolni és magunk mögött tudni. Jó, persze mindegyikükkel volt egy kis mosolyszünet, de aztán az élet visszasodort minket egymáshoz és a régi érzelmek kizárásával tudok most már elfogulatlanul rájuk gondolni.

Tegnap együtt vacsorázam az "utolsóval". Ő mindig is különleges helyet foglalt el az életemben, mióta megismertem, aztán úgy alakult, hogy ő lett az eddigi leghosszabb kapcsolatom is. Persze semmi sem tart örökké, majdnem négy év után közös megegyezéssel váltunk el 2008 nyarán.

Miként fent említettem, napi kapcsolatban vagyunk azóta is. Állandó szereplője az életemnek, akire mindig számíthatok és úgy érzem ez már örökre így marad. Ahogy ott ült velem szemben az asztalnál, elmélyedtem tanulmányoztam az arcát. Még mindig olyan kölyökképe van, mint amikor megismertem, pedig már ő is lassan harminc lesz, nem is értem, hogy tudják őt komolyan venni. Össze-vissza foltokban serkenő szakálla akár egy kiskamaszé, lelkesen csillogó hatalmas zöld boci-szemei boldogan ecsetelik az éppen aktuális jövőbeli terveit és lankadatlanul mosolyog. Torzonborz szőkésbarna tincsei állandóan az out-of-bed érzést keltik, de már megszoktuk ezt tőle. A szeme körüli halvány ráncok azonban jelzik, hogy rajta is fog az idő, de testalkatra még mindig olyan, mint amikor 2004. július 29-én megláttam a Ferenciek terén.

Tulajdonképpen nem is igazán köt le, amiről beszél, régi közös emlékek villannak fel. Amikor biciklit béreltünk és körülkerekeztük a Hallstatt-i tavat; ahogy oldalba bökdösött mindig amikor a színházban leoltották a villanyt; amikor meglátogattuk Bath-ban a 90 éves nagynénijét és minden angol rokon lenézően kezelt minket keletieket; amikor írta az angol házi feladatát a mellkasomon nagyapja félhomályos lakásában, amit már 15 éve nem használt senki, nekünk viszont egyetlen menedékünk volt; amikor úgy elcsesztem a prágai szállás intézését, hogy végül egy nyirkos pincében kellett éjszakáznunk napokon át; mikor három hónap után a Várban egy padon a csuklómra tette azt az ezüst karperecet, aminek a párját ő viselte aztán évekig; amikor Amszterdamban becsukódott utánam a villamos ajtaja, ő kint maradt és mindketten egy röpke pillanatig azt hittük, soha nem látjuk már viszont egymást és az első közös nyaralásunk a Balaton partján, ahol megcsillogtattam szakács-művészetemet, minek köszönhetően ő két napig nyomta az ágyat iszonyú hasfájással.

Már nem vagyok belé szerelmes, de végtelenül, szívem mélyéből szeretem őt. Vannak alkalmak, amikor csak állunk a sötét szobában és szorosan átöleljük egymást. Érzem, tudom, hogy ő soha nem fog cserben hagyni és mindig fontos leszek a számára. Én sem tudnék létezni a jelenléte nélkül. És ez így van jól.

Mostanában eltűntem kicsit, aminek megvannak az okai.

Ezt a bejegyzést is csupán azért kívántam eszközölni, hogy tájékoztassam lelkes és hűséges olvasótáboromat a puding elfogyasztásáról.

Megfelelő partner hiányában be kellett érnem az ilyesmire bármikor kapható, édességkedvelő lakótársammal és mivel nem volt kedvünk egy órán át vízben gőzölni, inkább 3 percig mikróztuk a régóta áhított mannát.

Persze ne gondoljunk a megszokott cseppfolyós, krémszerű pudingokra. Nos az állaga és a színe olyan, mint a harmadnapos tehénürüléké, de szerencsére az illata bíztató volt, ezért nekiláttunk. Ha az ízét jellemezni kellene, azt mondanám, hogy egy mazsolából, fügéből meg mittudoménmiből álló konglomerátum némi alkoholos beütéssel. Lakótársam az első falat után határozottan utasította vissza a további kóstolást én 3-4 kanálnyit bírtam belőle, de a rám váró mennyiség látványa elbizonytalanított, így inkább a kukában végezte szegény az átlagosnál hosszabb földi pályafutását (mert ugyebár már 2008 karácsonyán el kellett volna pusztítani, ehelyett egy sötét szekrényben vígadhatott mostanáig kekszpajtásaival).

A pisiszagú vesés pite és a se íze-se bűze főzelékek után ismét egy ékes bizonyítéka annak, hogy az angolok bizony csak arra képesek, hogy a kontinensről hozott vagy saját maguk által termelt csodás nyersanyagokat alaposan elcsesszék.

Még szerencse, hogy nem a tervek szerint az éppen aktuális párommal fogyasztottam el a pudingot, az lett volna úgy gondolom az utolsó vacsoránk.

A hátam közepére kívántam azt a házibulit. A fejem még mindig hasogatott az előző nap elfogyasztott indokolatlan mennyiségű alkoholtól, nyűgös voltam és unott. De megígértem, hogy elmegyek, hát erőt vettem magamon. Egy órára benézek, gondoltam.

Egykedvűen másztam fel az első emeletre, Mancsocska engedett be vigyorogva és az ajtónak támaszkodva pedig ott állt Ő. Magas, jóképű, mediterrán típusú srác, az a kiköpött fotómodell alkat, akin mindenkinek megakad a szeme. Abban a pillanatban roppant kínosnak éreztem, hogy épp a vicces bojtos sapkámban állítottam be ide, de egyből meg is szabadultam a nemkívánatos ruhadarabtól.

Tisztes távolságból szemeztünk, miközben a barátaimat kifaggattam a kilétéről. Majd a konyhában szóba elegyedtünk és meglepetten tapasztaltam, hogy a dekoratív külső értelmes belsőt takar. Sőt, kifejezetten érdeklődik irántam... Hm. Hosszas - na jó, nem olyan hosszas - unszolásra lementem velük az Alteregoba és az egész éjszakát szinte együtt töltöttük.

Mivel pár utcányira lakik tőlem, evidensnek tűnt, hogy együtt sétáljunk haza. Az utcasarkon bátortalanul megkérdezte, hogy cserélhetünk-e telefonszámot. Hát persze! Tegnap este felhívott... Még nem tudom, hogy akarom-e, őt akarom-e? Tapogatózzunk, ismerkedjünk, barátkozzunk, aztán meglátjuk.

A PUDING egy hónap múlva lejár... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

"Szia! Beleolvastam a blogba, aminek a linkje a profilodban van. Nagyon vicces történetek, persze azért érződik rajtuk, hogy jócskán felturbóztátok a valóságot. Hányan barátod ír sztorikat erre a blogra? Szívesen megismernélek!"

"Szia! Örülök, hogy tetszik. Tulajdonképpen egyedül írom, és a saját élményeimről szól. Egyáltalán nem dolgoztam át, hogy frappánsabbak legyenek - maximum stilisztikailag, de mind valós, megtörtént eseten alapul."

Ezek után a srác eltűnt - biztos nem akart blog-bejegyzéssé válni...